Nem is olyan rég volt egy feladatom, hogy írjam meg a hitvallásomat. Úgy gondoltam, végre élhetek a lehetőséggel, és jól beolvashatok a világot működtető, transzcendens Lénynek. Eleinte kimondottan cinikus volt a szöveg. Egy olyan valakihez írtam, akinek nincs hatalma fölöttem, aki hozzám képest oly tökéletlen, akinél csak jobb lehetek...
Visszaolvasva elgondolkodtam saját soraimon. A két szereplő viszonyában valami nem stimmelt. A sorra meghozott rossz döntéseimért a Lényt okoltam, mintha Ő parancsolta volna meg, hogy az adott pillanatban legyek kókler.
Na jó, de ha már a magam hibájából sodródtam bele a bajba, legalább hozhatta volna úgy, hogy a következmények ne legyenek olyan súlyosak. Ebből a szempontból mégis szemét. Ezzel a gondolatmenettel írtam tovább.
Ez még mindig nem kerek...
A döntéseimet a problémáim előtt, de után is én hoztam meg. Akkor kinek is köszönhetem a mostani állapotomat? A Lénynek, vagy magamnak?
Itt teljesen összetört az istenmaszkom. Meg akartam mutatni a Lénynek, hogy milyen ügyesen tudok pofára esni a segítsége nélkül, végül vérző orral szidtam, amiért nem kapott el.
Ezek után azzal zártam a hitvallásom, hogy teljesen megértem, ha a Lény haragszik rám...
Máig nem kértem tőle bocsánatot...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
hát hahó