bemutatjuk Marcit

sajnos kicsit elfogult vagyok, mivel eddigi életem során igen sok marcival volt dolgom, és mind jelentettek valamit, sokat, első szerelem, plátói szerelem, nagy barátság, lazakáfé.
de mivel ennek a bejegyzésnek kivételesen nem rólam kell szólnia, bemutatnám nektek a mi Marcinkat, akinek kék a szeme, az arca viszont nem csupa derű, vagyis néha, de nem túl sokszor. na jó.

mikor mondtam Marcinak, hogy gondolkodom pár kérdésen, ő megkérdezte, hogy olyasmiken-e, hogy ugyan verték-e őt azért, hogy elkezdjen írni. ("természetesen igen, de ma meg már azért vernek, hogy abbahagyjam") ilyen a mi Marcink, olykor, mások szerint meg olyan, mint egy őrült tudós a nyolcvanas évekből, "néha nem értem, amit mondd", én általában igen, szóval nekem nem gond.

túl sokat használja a halál szót, halál, két löbetű van benne, kicsit puha, kinek milyen, ő szereti, aszondja:

"szerintem az élet legérdekesebb kérdése az, hogy mi lesz utána. a halál és a halál utáni állapot valahol mindenkit érdekelhet. én sokszor ezen gondolkodom el. (...) engem maga a pillanat érdekel. milyen lehet elhagyni ezt a világot? milyen találkozni a "Fehér hölggyel"?

az őrült tudósok jófejek.

itt egy versrészlet, tőle, nektek, ezt elképzelni kell, az ábrándos arcú fiút egy ábrándos kávézóban, elvágyódósan, mennéknagyonosan, marcisan.

 *

Laza Café

kávézom
tompult aggyal
két jó arccal
kávézom

kortyolok
hideg a tej
bamba a fej
kortyolok

fejem fáj
hangfalakból
szar zene szól
fejem fáj

könyöklök
rossz ez a vers
stílusa nyers
könyöklök

időzöm
ha menni kell
messze el
időzöm

Fókuszpontban: rajzosok

Vajda Anita a soron következő szerzőnk, pontosabban rajzolónk, ugyanis neki köszönhetjük a blogunk megújult fejlécképét, de lássuk csak, mit tudhatunk Anitáról:

Kispolgári családban született, 1993 május elsején, a munka ünnepén, ezért saját elmondása szerint a születésnapját mindig otthon tölthette kedvenc könyvei, és néhány álmos porcica társaságában.

Művészetre nemigen mutatott hajlamokat gyermekkorában, habár, első dalait egy korhadt gesztenyefa ágáról lelógó hintán költötte, a madaraknak. Elkényeztetett egyke lánykának gondolta magát, majd megszületett húga, s később öccse, akikkel, idézem: „A mai napig trónharcokat vívok az asztal legjobb helyeiért.”

Úgy érezte, kiközösítették, mert rajongott a mesékért, varázslatos dolgokért, a hangokért és mindenért, ami élt és mozgott valaha a földön. Első rajzai feledésbe merültek és néha úgy gondolja, hogy újszülött művei is.

Nos, azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy Anita műveit nem fogjuk egykönnyen elfelejteni, és reméljük egyre több rajzát publikálhatjuk újságunkban. Addig is csodáljátok blogunkon lévő rajzait. Utólag is köszönet érte, minden olvasó nevében.

esti kornél

nagyon régen olvastam már Kosztolányi Dezső esti kornélját, most is csak azért jutott eszembe, mert belinkelték nekem azt a számot, hogy akkor hagylak el, na mikor? egyébként nem ez a szám volt, csak ez jobban tetszett, mindegy igazából.
aztán miközben hallgattam, rájöttem, hogy én bizony ezt a kornélt ismerem, méghozzá olvastam valahol, hát vajon hol, és akkor beugrott az a jelenet, amit soha a büdös életben nem fogok elfelejteni, az utolsó fejezet, csak Kosztolányi lehet akkora zseni, hogy a villamoson való utazást az élet szimbólumának karcolja fel, fesse le, emlékszem erre a sorra, "Úgy viselkedtem, mint egy zsák. Tudtam, hogy az emberek ösztönösen gyűlölik az embereket, és sokkal hamarabb megbocsátanak egy zsáknak, mint egy embernek." akkor is majdnem fejbevágtam magam, te balga ember, és ez mennyire kurvaigaz!

"én vagyok a szél, ami mindent felkarol
mindenfelé fújnék, de nem tudom, hogy hol
hogy hol vagytok ti költők
itt minden nagyon apró
nagyítsátok fel
mert nem látom, hogy melyik
most a jó
nekem
melyik most a jó
nekem
hogy melyik most a jó"

én azt mondom, hogy ezek a srácok nem olyan rosszak, főleg, hogy végül is Kosztolányinál lyukadtam ki.
egyet viszont jegyezz meg, vagy a könyvet, vagy a zenét szeresd, a kettőt egyszerre soha, mert bár esti mind a kettő, meg kornél, azért nem ugyanarról beszélnek.

haviszerző - Szilák Flóra

Szilák Flóra újdonsült szerelmem (a macskás pénztárcám mellett, de ez még mindig mellékes), bemutatkozik, és beszél nekünk írásról, Lunáról, jelenidőről, fölösleges vádakról, és közben végig sugárzik róla a fény, ami ehhez az egészhez szorosan hozzátartozik, mert hát ugye testvérek.

"- Hideg a szemed - hangsúlytalanul szállnak felém a szavak, mintha füstöt beszélnél. Bénának tűnik innen a csuklód, ahogy hetykén pöckölsz egyet a cigiden.

- Csak kék – válaszolom készségesen és lesöpröm a hamut a szívemről."

namármost, ha ez nem fény, akkor semmi.

 

"Tizennégy éves vagyok és egri, jellemvonásaimban kismértékben művészlélek és nagymértékben Flóra.

Egy éve írok novellákat és verseket, leginkább azért, hogy alkossak valamit, ami megmarad, ami én vagyok (az akkori én legalábbis). Sokszor azért, hogy kihányjam magamból az érzelmeket, impulzusokat, a negatívakat általában, elvégre a jó dolgokat mindenki sokáig akarja érezni. Másrészről a boldogság rövidebb ideig tart és könnyebb összetörni, mintsem hogy le tudjam írni.

Hogy mit írok... A posztmodernnel próbálkozom. Verset írok prózában, vagy rímben tényleg (mostanában ez a ritkább). Legkedvesebb karakterem kétségtelenül Luna Lovegood (nem a Harry Potterből – belőlem), azért, mert az ő szájából a szavaim és a képeim természetesek. Nyilván azért is szeretek vele írni, mert egy érdekes figura, akit megérteni nem, csak érezni lehet. Kicsit olyan, mint a szerelem.

Nekem az írás önzőség. Magamért csinálom és elsősorban magamnak, nem azért, hogy megfeleljek, hanem hogy jól és értékesnek érezzem magam utána. Az írás felszabadít, kiadom magamból az érzelmeket, a fölösleges vádakat, és mikor leütöttem az utolsó pontot, üresen és megkönnyebbülve érezhetem úgy, hogy ezért talán megérte.

Sokszor ezt az érzést csak a reagálás adná meg, de „az írásban az a rossz, hogy sosem jelenidőben kapod a visszacsatolást, sosem akkor jön a helyrerázó pofon, mikor szükséged lenne rá”.

A történeteimhez a szereplőket magamból és az életemből úgy általában merítem. Ha megformálok egy jellemet (vagy inkább megérzem), a reakciói alapján írom le, amit csak a környezetemtől tudok ellesni (mire hogyan és miért pont úgy reagál.)"

 és akkor csak állunk és várunk, aminek a vége végül is egy link lesz: szívnyeldeklő