Mese a fiúról, aki istent játszott

Kicsit zavarban vagyok, hisz olyan bemutató bejegyzést kaptam, ami után bármit írok, szószaporításnak érzem csupán.

Nem is olyan rég volt egy feladatom, hogy írjam meg a hitvallásomat. Úgy gondoltam, végre élhetek a lehetőséggel, és jól beolvashatok a világot működtető, transzcendens Lénynek. Eleinte kimondottan cinikus volt a szöveg. Egy olyan valakihez írtam, akinek nincs hatalma fölöttem, aki hozzám képest oly tökéletlen, akinél csak jobb lehetek...


Visszaolvasva elgondolkodtam saját soraimon. A két szereplő viszonyában valami nem stimmelt. A sorra meghozott rossz döntéseimért a Lényt okoltam, mintha Ő parancsolta volna meg, hogy az adott pillanatban legyek kókler.

Na jó, de ha már a magam hibájából sodródtam bele a bajba, legalább hozhatta volna úgy, hogy a következmények ne legyenek olyan súlyosak. Ebből a szempontból mégis szemét. Ezzel a gondolatmenettel írtam tovább.

Ez még mindig nem kerek...
A döntéseimet a problémáim előtt, de után is én hoztam meg. Akkor kinek is köszönhetem a mostani állapotomat? A Lénynek, vagy magamnak?

Itt teljesen összetört az istenmaszkom. Meg akartam mutatni a Lénynek, hogy milyen ügyesen tudok pofára esni a segítsége nélkül, végül vérző orral szidtam, amiért nem kapott el.
Ezek után azzal zártam a hitvallásom, hogy teljesen megértem, ha a Lény haragszik rám...

Máig nem kértem tőle bocsánatot...

dobozolhatnékom volt

ott, a csokiskeksszel megpakolt sütő előtt egy párnán ülve, ott a harmadikemeleti lakásban, ott veled szemben, ott igazán otthon voltam. se addig, se azóta, sehol. az más kérdés, hogy közben, meg satöbbi, meg kicsit odébb, de az, ott, akkor, hurkapálcára húzható boldogság volt. az ott én voltam. az meg te. és így voltunk mi. egy fél órára. 3 éve lassan.

Novella: A szürke hajó

Helyettetek inkább én teszem fel a kérdést. Mi köze egy hajónak az emlékekhez?

Történetünk a (nem túl távoli?) jövőben játszódik. A technika fejlett, a gépek is. Az emberek viszont megváltoztak. Nem akarnak emlékezni. Vagy mégis? Olvassátok, írjatok hozzá nyugodtan:

A szürke hajó

Egyedül állt a repülő hajó tetején. Egy üvegcsét markolt, amiben színes árnyak kavarogtak. A szél üvöltött, tépte haját, ami sötét táncot lejtett lobogó sáljával. Remegett a keze, tanácstalan volt. Megfordult és visszasétált a kormányos kabinba. A helyiségbe lépve egy fekete macska dorombolása fogadta. Odalépett hozzá - súlyos léptei alatt megreccsent a padló – és megsimogatta. Az üvegcsét a kormány melletti asztalra tette. Az üveg lakói hirtelen fölbolydultak, kavarogni kezdtek a színek, tépték, marták egymást. Ő csak állt a kormány mellett figyelte a kint dúló vihart. Már rég látott ilyet, de tudta, hogy amit keres, azt csak itt találhatja meg. Kint, a felhők között villámok cikáztak, csapkodták a hajó csupasz bordázatát, de az mindenféle sérülés nélkül úszott tovább az égbolton. Semmi teher nem húzta. Csak egy utasa volt, aki egyben a kormányosa és kapitánya is a repülő monstrumnak. Valaha nyüzsgött az élet a hajókabinokban, a kantinban, de mára már csak egy macska és egy üvegnyi kavargó szürkeség maradt a hajón, a kapitány mellett. A matrózok vagy meghaltak, vagy a kapitány engedte el őket. Nem tudta senki, miért hajóznak, csak annyit, hogy a kapitány keres valamit, vagy valakit és minél közelebb értek a célhoz, annál több matrózt rakott ki a szárazföldre a titokzatos kapitány. Most a cél közvetlen közelében, csak ő maradt a hajón.
Miközben végiggondolta ezeket a dolgokat, halványan elmosolyodott. Úgy érezte, mintha az évek óta hordozott fájdalom nem feszítené a koponyáját, nem égetné belül. A színeket is élesebben látta. Színvaksága csak ideiglenes volt, állítólag, ő mégis mindent zöld-piros maszlagként látott. Úgy érezte az élete is egy ilyen maszlag, most mégis féltve ragaszkodott egyetlen megmaradt múltjához, az üvegcséhez és a fekete macskához. Olyan kevés dolog, mégis soknak tűnt számára. Hirtelen meglátott valami fényeset a felhők között. Szeme tágra nyílt, de csodálkozása gyorsan tovatűnt, átvette a helyét egy másik érzés.
A hajó kapitánya sem tudta, hogy mit érez, nemhogy a macska, vagy akár az üveg. Leült és a tenyerébe temette arcát. A macska ott sündörgött, dorombolt a lábánál. Lassan felemelte fejét a fogaskerekek ütemes zakatolására és nézte a macskát. Már tudta mi ez az érzés. Hirtelen fölállt, megfogta az üveget és felrohant a tomboló viharba, ami kíméletlenül verte, üvöltött a fülébe, de őt ez nem érdekelte. Fogta az üveget és elindult a hajó széle felé. Ki akarta dobni. Amint elérte a korlátot, a magasba emelte a kezében fénylő üvegcsét, majd a karja elindult lefelé.

Ott maradt a kezei között. Nem tudott megválni tőle. Keserűen nézte az üveget, keze remegett. Egy sárga szempár az ajtóból figyelte, mit művel. Az egyik pillanatban gondolt egyet és a hajópadlóhoz vágta az üveget. Az ezernyi szilánkra robbant szét, de a benne lévő valami úgy maradt egy másodpercig, majd szétterült egy nagy körben és alakok emelkedtek ki belőle.Egy kisfiú meghúzta anyukája szoknyáját és mosolyogva megkérdezte:

- Anya! Milyen színe van az altatódalaidnak?

Ezek az árnyak visszafolytak a tócsába és mások emelkedtek ki belőle. Egy nagydarab, egyenruhás, bajszos ember kezet fogott egy fiatal, hosszú hajú katonatiszttel.

- Gratulálok a kinevezéséhez! Akárcsak az apja! Jó kapitánya legyen ennek a hajónak! Remélem nem fog olyan szerencsétlenség történni magával, mint vele – majd ők is elmerültek a folyóvá duzzadt szürkeségben.

A következő két figura ölelkezett és mosolyogtak egymásra. A férfi halkan súgott valamit a nő fülébe, mire az kuncogott és megcsókolta a férfit, aki hirtelen elrántotta és elborultak. Hatalmas nevetés volt a vége, majd amilyen gyorsan megjelentek, olyan gyorsan el is tűntek, de ugyanaz a nő, aki az előbb is megjelent, most újra feltört a szürke kavargásból.

- Ne sírj! Mindig veled leszek… csak… kövesd a fényt – miközben ezeket mondta, lassan tűnt el a férfi kezéből, kifakult, míg végül teljesen eltűnt.

Egy macska nyávogott és egy sálba burkolózott ember leguggolt hozzá és megvakarta a fülét.
A repülő hajó lassan úszott az égen. Valaki odaszólt a kapitánynak.

- Kapitány Úr! Kapitány Úr! Miért válik meg a legénysége összes tagjától?

A kapitány csak intett, majd lefele mutatott.

- Látom! Ott a házam – nézett le a hajó széléről a matróz – Kapitány Úr… a legjobbakat – intett és kiugrott a hajóról és a kattogó, zúgó szerkezet felbőgött a hátán és elkezdte repíteni a háza felé.

Eltűnt ez a kép is, mint mindegyik. A hajó fedélzetén csönd volt. A kapitány nem hallott semmit a viharból. Egy könnycsepp gurult le szeméből. Hagyta, hogy végigszánkázzon arcán és lecsöppenjen. Tudta, hogy így megvált mindentől véglegesen, ami a múlthoz kötötte. Megfordult és észrevette a villogó szemeket az ajtóban. Ráérősen besétált a macska mellé és leguggolt.
A hajó mindeközben folyamatosan ereszkedett, míg végül egy tompa puffanással földet ért. Ő csak nézte a macskát, amaz nyávogott és kíváncsiskodva kérdezősködött szemével. A kapitány megvakarta a fülét, majd hirtelen kinyílt egy csapóajtó a háta mögött. A feketeség ijedten ugrott be a lába közé és nézte a külvilágot. Ő fölállt, fölemelte a fekete kócot és elindult a kijárat felé. Kint letette és még egyszer leguggolt. A macska nézelődött, bele-beleszagolt a levegőbe, ingatta a fejét. Ő megint csak megvakarta a fülét és mosolygott. Ezek után fölállt és visszament a hajóba. A macska némán figyelte, ahogy a hatalmas fémóriás elnyeli gazdáját.

A kapitány a kormánykerék mögül még egy pillantást vetett a szárazföldre, a bolygóra, ahol született és élt. Kopár volt, ez a terület azon kevesek közé tartozik, amik még lakhatóak. Miközben erre gondolt, figyelte a fákat és nézte, ahogy hajlonganak egymás felé. A szeme sarkából egy fekete pontot is látott, ami nem mozdulva bámulta a hajót. Nagyon nehezen rávette magát, hogy beindítsa a hajtóműveket, míg egyszer azt vette észre, hogy még egy könnycsepp gördül végig arcán. Ekkor a hajó már fölemelkedett és orra a fény felé mutatott. Az egyetlen fény felé, ami világlott a sötét viharban. Még egyszer visszanézett, majd megnyomott egy gombot. A hajó teljes sebességgel elindult a kis fénypont felé.

- Jövök – mondta halkan magának és a szemét a fényre szegezte. Mintha színesebb lett volna körülötte minden.

zene: Matisyahu - So high, so low

ha már nincs más, hallgass zsidó reggae-t. na persze, nem olyan egyszerű ez, mert hát na, és elsőre nevetséges, (ugyan mi?) nem tudom, én.

egyetlen dolog van, amiért szeretem ezt a zenét, az pedig egy emlék, emlékek kötnek minket mindenhez, és mindig minden emlék lesz, milyen baromi művészi vagyok már megint, így fél kettő környékén.

az újság első témája úgyis az emlékek, mint valami, mint olyasmi, ami törékeny és esendő, emlékrendszerek, összetett izék, kár, hogy nem értek ehhez, és kár, hogy túl jó a memóriám ahhoz, hogy mindenféle gond nélkül írjam le azt a szót, hogy 'emlék', dehát ez erről szól (mi?), nem tudom, én.

ha eljön az ideje, úgyis akad majd egy göröngyös út, és megszólít, kibaszott hangszórók mindenfelől, szia kitti, vagy béla, vagy józsi, vagy elemér, kriszti és amanda, mit tudom én, és a lábunk majd lép magától, mintha minden olyan egyszerű lenne, és mindenféle fényképek lesznek elszórva az úton, hitről, jövőről, álmokról, emberekről, első szerelmek, elszalasztottak, meghalt anyu és apu, meg az a csokor virág, amit elfelejtettünk meglocsolni akkor, amikor arra vártunk, hogy valaki belépjen azon a kibaszott ajtón, amit nem is lehetett volna kinyitni, mert leszedtük róla a kilincset.

                                                                két perctől hangosítsd.