Novella: A szürke hajó

Helyettetek inkább én teszem fel a kérdést. Mi köze egy hajónak az emlékekhez?

Történetünk a (nem túl távoli?) jövőben játszódik. A technika fejlett, a gépek is. Az emberek viszont megváltoztak. Nem akarnak emlékezni. Vagy mégis? Olvassátok, írjatok hozzá nyugodtan:

A szürke hajó

Egyedül állt a repülő hajó tetején. Egy üvegcsét markolt, amiben színes árnyak kavarogtak. A szél üvöltött, tépte haját, ami sötét táncot lejtett lobogó sáljával. Remegett a keze, tanácstalan volt. Megfordult és visszasétált a kormányos kabinba. A helyiségbe lépve egy fekete macska dorombolása fogadta. Odalépett hozzá - súlyos léptei alatt megreccsent a padló – és megsimogatta. Az üvegcsét a kormány melletti asztalra tette. Az üveg lakói hirtelen fölbolydultak, kavarogni kezdtek a színek, tépték, marták egymást. Ő csak állt a kormány mellett figyelte a kint dúló vihart. Már rég látott ilyet, de tudta, hogy amit keres, azt csak itt találhatja meg. Kint, a felhők között villámok cikáztak, csapkodták a hajó csupasz bordázatát, de az mindenféle sérülés nélkül úszott tovább az égbolton. Semmi teher nem húzta. Csak egy utasa volt, aki egyben a kormányosa és kapitánya is a repülő monstrumnak. Valaha nyüzsgött az élet a hajókabinokban, a kantinban, de mára már csak egy macska és egy üvegnyi kavargó szürkeség maradt a hajón, a kapitány mellett. A matrózok vagy meghaltak, vagy a kapitány engedte el őket. Nem tudta senki, miért hajóznak, csak annyit, hogy a kapitány keres valamit, vagy valakit és minél közelebb értek a célhoz, annál több matrózt rakott ki a szárazföldre a titokzatos kapitány. Most a cél közvetlen közelében, csak ő maradt a hajón.
Miközben végiggondolta ezeket a dolgokat, halványan elmosolyodott. Úgy érezte, mintha az évek óta hordozott fájdalom nem feszítené a koponyáját, nem égetné belül. A színeket is élesebben látta. Színvaksága csak ideiglenes volt, állítólag, ő mégis mindent zöld-piros maszlagként látott. Úgy érezte az élete is egy ilyen maszlag, most mégis féltve ragaszkodott egyetlen megmaradt múltjához, az üvegcséhez és a fekete macskához. Olyan kevés dolog, mégis soknak tűnt számára. Hirtelen meglátott valami fényeset a felhők között. Szeme tágra nyílt, de csodálkozása gyorsan tovatűnt, átvette a helyét egy másik érzés.
A hajó kapitánya sem tudta, hogy mit érez, nemhogy a macska, vagy akár az üveg. Leült és a tenyerébe temette arcát. A macska ott sündörgött, dorombolt a lábánál. Lassan felemelte fejét a fogaskerekek ütemes zakatolására és nézte a macskát. Már tudta mi ez az érzés. Hirtelen fölállt, megfogta az üveget és felrohant a tomboló viharba, ami kíméletlenül verte, üvöltött a fülébe, de őt ez nem érdekelte. Fogta az üveget és elindult a hajó széle felé. Ki akarta dobni. Amint elérte a korlátot, a magasba emelte a kezében fénylő üvegcsét, majd a karja elindult lefelé.

Ott maradt a kezei között. Nem tudott megválni tőle. Keserűen nézte az üveget, keze remegett. Egy sárga szempár az ajtóból figyelte, mit művel. Az egyik pillanatban gondolt egyet és a hajópadlóhoz vágta az üveget. Az ezernyi szilánkra robbant szét, de a benne lévő valami úgy maradt egy másodpercig, majd szétterült egy nagy körben és alakok emelkedtek ki belőle.Egy kisfiú meghúzta anyukája szoknyáját és mosolyogva megkérdezte:

- Anya! Milyen színe van az altatódalaidnak?

Ezek az árnyak visszafolytak a tócsába és mások emelkedtek ki belőle. Egy nagydarab, egyenruhás, bajszos ember kezet fogott egy fiatal, hosszú hajú katonatiszttel.

- Gratulálok a kinevezéséhez! Akárcsak az apja! Jó kapitánya legyen ennek a hajónak! Remélem nem fog olyan szerencsétlenség történni magával, mint vele – majd ők is elmerültek a folyóvá duzzadt szürkeségben.

A következő két figura ölelkezett és mosolyogtak egymásra. A férfi halkan súgott valamit a nő fülébe, mire az kuncogott és megcsókolta a férfit, aki hirtelen elrántotta és elborultak. Hatalmas nevetés volt a vége, majd amilyen gyorsan megjelentek, olyan gyorsan el is tűntek, de ugyanaz a nő, aki az előbb is megjelent, most újra feltört a szürke kavargásból.

- Ne sírj! Mindig veled leszek… csak… kövesd a fényt – miközben ezeket mondta, lassan tűnt el a férfi kezéből, kifakult, míg végül teljesen eltűnt.

Egy macska nyávogott és egy sálba burkolózott ember leguggolt hozzá és megvakarta a fülét.
A repülő hajó lassan úszott az égen. Valaki odaszólt a kapitánynak.

- Kapitány Úr! Kapitány Úr! Miért válik meg a legénysége összes tagjától?

A kapitány csak intett, majd lefele mutatott.

- Látom! Ott a házam – nézett le a hajó széléről a matróz – Kapitány Úr… a legjobbakat – intett és kiugrott a hajóról és a kattogó, zúgó szerkezet felbőgött a hátán és elkezdte repíteni a háza felé.

Eltűnt ez a kép is, mint mindegyik. A hajó fedélzetén csönd volt. A kapitány nem hallott semmit a viharból. Egy könnycsepp gurult le szeméből. Hagyta, hogy végigszánkázzon arcán és lecsöppenjen. Tudta, hogy így megvált mindentől véglegesen, ami a múlthoz kötötte. Megfordult és észrevette a villogó szemeket az ajtóban. Ráérősen besétált a macska mellé és leguggolt.
A hajó mindeközben folyamatosan ereszkedett, míg végül egy tompa puffanással földet ért. Ő csak nézte a macskát, amaz nyávogott és kíváncsiskodva kérdezősködött szemével. A kapitány megvakarta a fülét, majd hirtelen kinyílt egy csapóajtó a háta mögött. A feketeség ijedten ugrott be a lába közé és nézte a külvilágot. Ő fölállt, fölemelte a fekete kócot és elindult a kijárat felé. Kint letette és még egyszer leguggolt. A macska nézelődött, bele-beleszagolt a levegőbe, ingatta a fejét. Ő megint csak megvakarta a fülét és mosolygott. Ezek után fölállt és visszament a hajóba. A macska némán figyelte, ahogy a hatalmas fémóriás elnyeli gazdáját.

A kapitány a kormánykerék mögül még egy pillantást vetett a szárazföldre, a bolygóra, ahol született és élt. Kopár volt, ez a terület azon kevesek közé tartozik, amik még lakhatóak. Miközben erre gondolt, figyelte a fákat és nézte, ahogy hajlonganak egymás felé. A szeme sarkából egy fekete pontot is látott, ami nem mozdulva bámulta a hajót. Nagyon nehezen rávette magát, hogy beindítsa a hajtóműveket, míg egyszer azt vette észre, hogy még egy könnycsepp gördül végig arcán. Ekkor a hajó már fölemelkedett és orra a fény felé mutatott. Az egyetlen fény felé, ami világlott a sötét viharban. Még egyszer visszanézett, majd megnyomott egy gombot. A hajó teljes sebességgel elindult a kis fénypont felé.

- Jövök – mondta halkan magának és a szemét a fényre szegezte. Mintha színesebb lett volna körülötte minden.