lélekkarbantartás

Nos, üdv mindenkinek.

Az az igazság, hogy nem tegnap volt, amikor utoljára megfordultam a blogon. Persze magyarázkodhatnék, hogy érettségi, Tetemre hívás, meg miegymás, de akkor is. Szóval elhatároztam, hogy leporolom a dobozomat, és próbálok adni neki, Nektek valami személyesebbet kárpótlásul, meg mert sajt. Ementáli... : )

 Elrakva

EZERNYOLCSZÁZNEGYVENNYOLC SZEPTEMBER TIZENEGY! dobbantotta a faltörőkos agyam elreteszelt tölgykapuján. Megviselt volt a fa, deszkái között repedések, melyekből szivárgott a túlcukrozott kávé. Lenézem a falról az ostromló seregre. Martell Károly, Hunyadi, Oliver Cromwell és még isten tudja hány vadállat volt a tömegben, akik vérrel írták be magukat a történelemkönyvbe.

Konkrétan az ÉN törikönyvembe...

Felpislantok a lapok mögül. Újra megpillantom azt a négy betűt. Dé ó er í. Rikítóan sütnek rám a felettem lévő ágy falapjáról. Már megbántam eltévedt pillantásomat, hisz a falap már végtelenül véges világom határát jelenti, Dóri pedig, mint ahogy azt a határőrök teszik a határsértőkkel, nagyot súlyt a fejemre. Bosszúsan fordulok el a fekete tintával felírt betűktől.

Dóri...

Biztos, hogy tartozik hozzá egy évszám, és egy helyszín, valószínűleg köthető hozzá egy háború, és száz, hogy van egy csatát vesztett szerencsétlen is, aki végső erejéből hátrahagyta nekem ezt a rosszindulatú írásos emléket. Még jó, hogy nem töritétel. Ezt buktad, ribanc!

Hány napja tart ez? A ponttá gyűrt idővonalamon a napok és az évek elvesztik jelentésüket, épp úgy, mint ahogy a tér is csak az Óperenciás ágydeszkáig terjed.

Már megint elkalandoztam... Hol az a rohadt szőlőcukor?

Tekintetem lassan visszacsúszik a gyűrött oldalakra. Egyszer csak egy évszám leveti magát a megsárgult lapról, végigfut az ágyamon, leugrik róla és kacagva befut a szekrény alá. Meglepetten ugrom utána, és nyúlok be érte. Kezemmel rég elfeledett emlékek porát kavarom fel, melyek össze-vissza kavarogva szállnak a szemembe és a torkomra. Végül ujjam egy kemény felületen koppan. Izgatottan fogom meg a rejtélyes tárgyat, és húzom ki a sötétből.

Vajon mi lehet?

Egy doboz. Öreg, penészes doboz. Tetején emlékporcicák kergetőznek, oldalait sárga foltok díszítik, sarkán lyuk tátong, valószínűleg egér rágta meg.

Vagy patkány.

Ismerős a doboz, hogyne lenne az! Ez a világ legjobb doboza. Ha akartad bele tudtad rakni egy tarisznyába, majd ha kivetted és felálltál a tetejére, láthattad a világ négy sarkát. Van rajta egy halvány, zsírkrétával írt felirat:

GYAKRAN PAKOJJ BELE!

Olyan, mintha csak tegnap kaptam volna...

Mostanában nem sokat törődöm a gondolataim, érzelmeim eldobozolásával, ha túl sok van kihányom őket egy utcasarkon. Izgatottan nyitom ki a dobozt, beletekintve azonban elfog a csalódás. Csak ennyi? Egy-két gondolat- és érzelemcsökevényen kívül semmi sincs a dobozban. Megragadom az egyiket, és jobban szemügyre veszem. Fekete, kígyószerű testéből bánat és csalódás csöpög, át van itatva olyan problémák mérgével, melyek már rég megoldódtak, vagy feledésbe merültek. Visszadobom, majd kiveszek egy másikat. Fényes, tapintásra puha, kellemes. Jól tűri, ahogy fogdosom. Csak úgy árad belőle a boldogság.

Az ostoba...

Fogalma sincs, hogy átverték, és a boldogsága mulandó. Ezt is visszateszem. Van még benne egy-kettő. Van, amelyik vergődik, van, amelyik nyugodtan ringatózik, de alapjáraton ez kevés, nagyon kevés. A doboz, mely alakra oly tökéletes szinte üresen sóhajt rám. A benne élő érzések már mind a múlté. Egykor ilyen voltam, de már nem.

Hirtelen felkapom fejem. Odaszaladok a pénztárcámhoz, és hevesen feltépem. Megcsap az a szag. A kinti világ szaga, a szag, amiért hazudtak, loptak, kurvultak, esetleg még gyilkoltak is. Szigorúan néztek rám a nyomtatott arcok. Mellettük számjegyek. Kis cetlik csupán, mégis ők irányítják a világot Dórin túl. Erről én nem tudok, Dóri pedig sosem mesélt róla. De most nem ezeket keresem, hanem a személyimet. Igen, azt.

Ha van, amit a beletehetek a dobozba, akkor az az. Ha tíz, húsz, száz év múlva kinyitom a dobozt, akkor is az leszek, mint aki a személyin van. Tökéletes.

Izgatottan helyezem el a plasztik kártyát az emlékek között.

De ez sem jó...

Az emlékeket felsérti a kártya durva széle, hegyes csúcsai pedig apró sebeket ejtenek a doboz falán. Zavarodottan nézek magam elé. Egyszer csak eszembe jutnak a rég elhangzott szavak, amik után zsírkrétát ragadtam.

"Ne félj! Ebben a dobozban minden elfér, aminek el kell, de ne feledd, csak azt rakhatod bele, ami valóban Te vagy!"

Kiveszem a személyit, és eldobom magamtól. Hogy lehetek ilyen ostoba? Eszerint ennyire kiüresedtem? Azt kell látnom, hogy képtelen vagyok feltölteni a dobozt. Kegyetlen tükör kartonból kivágva, mely megmutatja, hogy a lelkem, amit oly összetettnek és egyedinek gondolok, nem áll másból, mint állati ösztönökből, melyeket csupán néhány együgyű érzelem tart össze.

Szomorúan csukom vissza a kartondobozt. Nem teszem vissza a szekrény alá, inkább felrakom a polcra, hadd legyen elrettentő példa az idő féldrágakövekkel kirakott spiráljában. Visszafekszem az ágyba. Dóri fenyegetően villogtatja rám er betűjét. Ölembe veszem a törikönyvet, és ott folytatom, ahol tán abba sem hagytam.

Azóta már több ezer év nem telt el, mégis egyvalamin jár az agyam.

Akkor vettem észre, amikor felraktam a kartondobozt a polcra.

Mintha egy csigaléleknyit nehezebb lett volna.

2012. május 9.

Napi Fotó

KartonTavasz

A könyvek repkednek, zongoráznak, táncolnak...

Bizony. Ez az Oscar-díjas kisfilm a könyvekről szól. Persze a könyveken keresztül egy ( vagy több ember) életéről. Hősünk elég szürke hétköznapokat élhet át, mikor hirtelen (hogy-hogy nem) egy forgószél fölkapja és repíti, repíti (röpíti?) egy másik világba és...no, nem mondom el a végét, tessék megnézni ezt a kis remekművet. Már magában a zenéje is remek ( első alkalommal, mikor megtaláltam, körülbelül a hatodszori nézés után tálcára tettem és csak hallgattam a zenét).

Az animáció persze megannyi érdekes kérdést felvet, esetleg válaszol is valamelyikre. Engem igazán érdekel, hogy valóban szürke vagyok? Nincsenek színeim, vagy ha vannak, akkor azokat egy másik ember szeretetéből kaptam? Végül is arra jutottam, igen. Mindegyikünket mások tesznek színesebbé. Beszélgessetek egymással, azért van a nyelvetek meg a szátok (főleg) és talán észreveszitek, hogyha nem is teljesen, de egy kicsit színesebbek lesztek.

Jó filmezést és pihenést március tizenötödikei szünetben (akinek van)!

Íme:

The Fantastic Flying Books of Mr. Morris Lessmore

zene: Beirut - Guyamas Sonora

vannak dalok, amiket ha meghallgatsz, kitörölhetetlenül ott csücsülnek a füledben örökké, mint a gödörben a homok. ilyen például cat power egyik száma (melyik?), ránránránrán, amiről most nem fogok beszélni, de ott a link, csak hogy ne legyenek titkaink. azok mindig buktatók egy kapcsolatban, ezt mondják.

szóval beirut. végighallgattam a számaikat, és mindegyik jó, egységesen jó, az albumaik is jók, viszont egyetlen olyan muzsikájuk van, ami zokog, ami szeret, "tiéd óriásszívem minden imádsága", mondja, és ez olyanná teszi, amilyenné a legtöbb dal nem tud válni soha.

lehet hogy istenről, és lehet, hogy egy elbaszott házasságról szól ez a dal, lehet, hogy a srác mexikói, lehet, hogy könnyek árjában úszik a haja, ez a szám akkor is kibaszott jó, és akkor is kibaszottul káromkodnom kell, ha épp leszokóban vagyok róla, mert erre nincsen szép szó. (vagy én nem vagyok elég szép a szép szavakhoz, igazából ez a valószínűbb, dehát na, az igazság mindenkinek fáj, nekem is, habár ki tudja, na meg ocsmánnyal egyszerűbb, de azért ez is elég fura, csúnya szóval leírni valami szépet, milyen hosszú már megint ez a mondat, jajj)

mutassad már a zenét, mondod, jól van, mondom, és mutatom

Napi Fotó

szia budapest

Weöres Sándor

"Ha kérdezik, ki vagy,
ezt mondd:

egynemű vagyok a széllel,
folyó sodrával,
esőcsepp hullásával,
madár röptével,
fapadlón járó facipős ember lába zajával.
Levegő-e a szél?
Víz-e a folyás és a csöppenés?
A röpülés madár-e
és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása?
Megszűnik a szél,
a levegő nem szűnik meg,
de szél nélkül halott.
Elhullt a madár,
a teste új mezbe öltözött,
száz új alakba szétivódott -
de a röpte nem maradt meg
és el se veszett.
Többet nem is tudok magamról
és mire tudnék,
már több leszek annál,
hogysem tudhatnék bármit is.
Még nem vagyok egész
és mire az lehetnék,
már több leszek annál,
hogysem magamban lehessek egész.
Még nem is élek,
nem is fogok élni:
életnél teljesebb
leszek a holtom után.

Ezt mondd, ha kérdik, ki vagy."

zene: Rökkurró - Svanur

szeretem a hattyúkat.

az izlandiak nyelve olyan, mintha erre találták volna ki. hogy hattyúkról énekeljen. a hattyúkról a giccs jut eszembe meg a balett, nem tudom miért, a balett nem giccses, hanem szép, mondjuk a giccs is lehet szép. a hattyúk giccsesek vagy szépek?
ha a zene alapján kéne döntenem, akkor azt mondanám, hogy a legszebb dolgok a világon, a szerelem és a boldogság mellett. tiszták és fehérek, a hó is ilyen.

ha utálod a hattyúkat, irigy vagy. őket egyszerűen nem szabad, nem lehet.

 

írok egyszer róluk is valamit.

Ki leszek?

Néztél már régi fényképet magadról? Szoktál azon gondolkodni, hogy milyen is voltál, hogy viselkedtél? Ilyenkor el szoktál csodálkozni, hogy mennyire különbözöl attól? Mintha nem is te lennél...

Mi is történt veled? Hova lett az a tizenöt-húsz évvel ezelőtti ember?

És gondolkodtál már azon, hogy ki voltál tegnap? Amit tettél miért úgy tetted? És hány olyan dolog van, amire azt mondtad,  sosem teszed meg? Ha akkor láttad volna a mostani önmagad, gondoltad volna, hogy ti ketten ugyanazok vagytok? Valószínűleg nem, talán mert nem vagytok ugyanazok.

Ismerős Hérakleitosz folyó-hasonlata?

"Hérakleitosz azt mondja valahol, hogy minden mozgásban van, és semmi sem marad változatlan, és a folyó áramlásához hasonlítva a létezőket, azt mondja, hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba." 

Platón: Kratülosz 402 A

Ezek szerint minden változik. De mit jelent az, hogy változik? Megsemmisül, hogy romjaiból valami új keletkezzen? A régi éned megsemmisült, hogy valami új legyen, ami később szintén elpusztult, azért, hogy létrejöjj te? És te mikor semmisülsz meg? Tíz év múlva? Holnap? Lehet, már más leszel, mire ezt végigolvasod.

És akkor mi a név? Csupán az öröklét illúziója? Kiskorodban a neved hallatára az jutott eszedbe, ami most vagy?

És mennyire tudod ezt a folyamatot szabályozni? Egyáltalán van olyan dolog ezen a világon, amiért megéri megkísérelni más mederbe terelni életed folyamát?
Ezek után felteheted magadnak a kérdést:

Ki leszek?  

Van egy nagyon jó zene, ami erre emlékeztet. A videó alatta nagyon művészi, már csak azért is ajánlom. Másrészt a poszt-rock a könnyűzene legteteje, a Mono pedig különösen jó.

zene: Colleen - Your heart is so loud

"ki van száradva a kezem.
és a szívem is. kézkrémem van, szívkrémem nincs.  

ez a nagy helyzet. 

most képzeld el: mész az utcán, sapkában és sálban, így szokás télen, tudod. talán még kesztyűt is húzol, mert februárban még hideg a reggel, morcoskás.
aztán rájössz, hogy jé, a szíved didereg, vacog, reszket, és jajj, olyan pici és törékeny, mint a szó, amit olyan ember mond, akit szeretsz. a szeretet teszi a szíveket olyanná, amilyenek. a szél kifújja, mint a kezed, amikor elfelejted a kézzoknit.

aznap hétkor kitaláltam, hogy szívkabát gyárat alapítok.

jól működünk, termékenyen, bevackoltuk magunkat az emberek szívébe. az érzelmek keményen dolgoznak, szőnek és varrnak és szabnak és vágnak, néha előfordul, hogy méretre igazításnál beleszalad a tű meg az olló a szívbe, de nem hagy nagy nyomot. szinte veszélytelen.
más kérdés, hogy ezt a dolgot egyéni használatra találták ki, de az emberek hajlamosak mással öltöztetni magukat, és előfordul olykor, hogy az a másik túl szorosan gombol, és az fáj, és szorít, és bele lehet halni kicsit, néha nagyon.

 

szar ügy. de mindennek meg van a rosszabbik oldala, ugye. az én szívemre például soha nem volt elég anyag."

Trendi az olvasás?

Meglepetten kattintottam a következő linkre a közelmúltban: http://cultura.hu/aktualis/trendi-lett-az-olvasas/

Trendi lett az olvasás? 

Most próbáljuk meg elhanyagolni azt a tényt, hogy a trendi szótól a hideg futkos a hátamon. Gondoljunk arra, mit is akart ez közvetíteni. Divatba jött, újra népszerű leülni egy könyv elé, és elmerülni a világában.

Hiszen ez nagyszerű! -gondoltam először naivan. Aztán elgondolkodtam.

A fenti kijelentést nem azt jelenti, hogy a fiatalok tömegei újra az igényes írások felé fordulnak.

Ellenkezőleg. Én inkább azt látom, hogy elszaporodtak a semmitmondó, üres könyvek. Anyuci és apuci pedig örül, hogy a kislányuk, kisfiuk olvas, csak arra nem gondolnak, hogy mit. Mert nem mindegy. Ezen a téren sem a mennyiség a meghatározó, hanem a minőség. És még a jobbik eset az, ha az olvasmány semmitmondó. Inkább ez, mint hogy hülyeségekkel tömje tele az értékrendjében amúgy is elferdült, elkorcsosult ifjúságot. 

Anyukák, apukák, idősebb testvérek! Rajtatok a világ szeme! Ne trendi legyen az olvasás, hanem szórakoztató, jellemformáló, élvezetes, tanulságos és mindennapos. Ha arra kínosan ügyeltek, hogy ne egyetek mérgező gyorskajákat, akkor a saját és ismerősötök agyát se szennyezzétek irodalmi alkotásnak csúfolt fércművekkel.

Ámen.

Napi Fotó

Csak úgy hullottak a csodák az égből. Apró csillogó csodák. A talpam alatt milliónyi üvegszilánk roppant porrá könnyedén és csilingelő zenét komponálva. Ahogy a levegő elhagyta testem és ajkaimra a fagyos levegő ráült, olyan könnyedséggel engedtem lelkemet játszani a sötétbe. Hadd szaladjon, hadd fusson, hadd játsszon gyermeteg játékokat. Most szabad. Most este van. Nem látja senki. 

zene: cigarettes - russian red

amikor az ember boldog. ez a zene olyan.

amikor lehúzza a vécén az összes rosszat. a számlákat. a sikertelenséget. a halált: egy ember, egy barátság, a szerelem halálát.
egyszerű de nagyszerű. akkor öl meg minden szeretetével, szépségével, madárcsicsergésével, amikor a leginkább muszáj. 

olyan ez, mint az itteni erdő nyáron. tele szárnycsapással, élettel, borzokkal és reggelente csönddel is. aztán apróbb neszekkel. sok nesz, nagy zaj. zajongás, őzek, rókák, és mind otthon vannak, és boldogok. 

néha előfordul, hogy semmi okom nincs arra, hogy boldog legyek. aztán hirtelen jön valami, egy dal, egy illat, egy érzés, és azt mondja, hogy sziasztok minden mások, rossz érzések és szorongások, menjetek kicsit aludni, pihenni, most nincs szükség rátok.

mert az élet tele van boldogsággal. néha falevelek, rágógumi, vagy egy doboz libatepertő formájában.

Néhány sor a csalódásról

Gondolom mindenkit ért már csalódás. Szerintem a létező leghülyébb érzések közé tartozik. Mindegy, hogy kicsi, vagy nagy, olyan érzés, mintha egy kritikus kihúzná életed regényéből azokat a sorokat, melyeket úgy le akartál írni. Egy idő után rájövünk, hogy egy másik vágányra lettünk terelve, de az adott pillanatban nem sok mindent tehetünk. Állunk, és ráeszmélünk arra, hogy szertefoszlott mindaz, amire addig építettük, jobb esetben a következő pár percünket, rosszabbikban az egész életünket. Ilyenkor szokott bennem megnyílni egy fekete lyuk.

Ennyi bevezetőt szerettem volna írni a novellámhoz. Mondták, hogy első olvasatra picit értelmetlen. Remélem így már érthetőbb...

Egy perc sem volt

F számára megállt az idő. Épp csak félrepillantott, úgy látta meg. Összeszűkült a pupillája. Szíve nagyot dobbant, majd leállt. A mellkasából kirobbanó nyomás hozzápréselte tüdejét bordáihoz, amik az erőhatástól megrepedtek. Vénái több helyen elszakadtak, vére szétáramlott a bőre alatt. Lábujjai cipője talpát kaparászták, keze nem mozdult, nem volt elég hosszú a kabát ujja. Idegei kisültek az impulzustól. Látása, hallása megszűnt, az agya nem volt több egy kiégett héjnál. A kiüresedett szívében egyszer csak vákuum keletkezett. Magába gyűrte a halott szívet, a tüdőt, törött bordákat, a szakadt erezetet a kiömlött vérrel, a görcsberándult lábujjakat. Begyűrte a kiégett agyat idegpályáival és használhatatlan érzékszerveivel együtt.

Másnak egy másodperc sem volt.

Elhunyt Ifj. K. F. elindult a tető felé. Szerencsére nyitva volt az ajtó.

2012. február 07.

Napi Fotó

a lét elviselhetetlen könnyűsége

nem tudom, közületek hányan olvasták Kundera regényét a lét elviselhetetlen könnyűségéről, - akik még nem olvasták, azoknak erősen ajánlom, ugyanis az egyik leggyönyörűbb dolog, amihez valaha értem -, nem a szerelemről szól, hanem arról is. vannak dolgok, amik nem megmagyarázhatóak, a per negationem, Jakov halála a szarért, és satöbbi meg  az etécé, ezekért is megérné önmagában elolvasni.
de persze van a hősszerelmes nőci, döglött varjúval a kezében, és a  hánykódó férfi is, naná, aki megmagyarázható vágyat érez más - ez a lényeg - nők iránt, akiket természetesen nem szeret.

ők ketten például nem csak szerelmesek. 

mert itt nem csak szerelemről van szó.
milyen már, hogy van egy nő, aki hat véletlenből született, és hogy pont egy hat véletlenből született nő képes arra, hogy elraboljon mindent, akármit, lényeges és lényegtelen dolgokat, aki képes arra, hogy őt válasszuk álmunkban (!), ahelyett az ember helyett, akit nekünk teremtettek. 

mert tegyük fel, hogy tényleg van valahol valaki, akit nekünk szántak, valaki, aki eleve a miénk, anélkül, hogy a tulajdonunk lenne. most képzeld el, hogy jön egy fiú/lány, akit megszeretsz annyira, hogy az már nem is szeretet, hanem valami olyan, amire egyik nyelvben sincs szó, és őt választod a másik feled helyett.

fasza lehet!

vadfruttik a szerelemről.

Gondolatok, össze-vissza

Egyre inkább szaporodnak az írások a blog oldalán, amikhez zenét, fotókat csatolnak. Nem átallom tehát, hogy én is írjak valamit. Természetesen ez is kapcsolódni fog dolgokhoz. Igen, nem egy könyvről akarok írni kifejezetten, vagy egy zenéről, hanem úgy általánosan egy-két dolgot. Persze, lesz benne szó muzsikáról is, olvasnivalóról is - az utóbbi az egyik kedvencem - meg sok minden másról is.

Kezdeném a könyvvel. Biztos meglepődtök, de nem egy szépirodalmi műről van szó, bár ki tudja. Ez egy fantasy könyv, helyesebben novelláskötet. Az írója, a lengyel Andrzej Sapkowski ( remélem nem írtam el) és angol címe, The Witcher ( magyarul: Vaják) . A kicsit "kockábbak" már felismerhették miről van szó, akik meg nem, azoknak röviden bemutatom.

Hősünk - Geralt - nem egy mindennapi figura. Szörnyvadász, a legjobbak közül való. Ám a történet nem merül ki ennyiben. Az író remekül egybevegyíti a mai kor problémáit ( bürokrácia, politika, kisebbség) a középkori fantasy világával. Ebben a könyvben olvashatsz vérfertőzött királylányokról, jószívű szörnyetegekről, igaz szerelemről, ígéretekről, fájdalmakról. Természetesen a hétköznapi mesék elemeivel fűszerezi meg a történeteket az író, amiket a germán legendák őriztek meg a mai kor számára. Az élelmes olvasó mindezekre felfigyelhet, némelyiken jót is mosolyoghat magában.

A minap olvastam el a magyar könyvből a Kisebbik rossz című fejezetet és elgondolkodtam rajta, mit is jelent ez valójában. A könyvben is felvetnek egy nézetet, azt nem árulom el, de sok érdekes kérdést felvet ez a dolog.

"Kisebbik rossz". Mit is jelent ez? Ezek szerint nem feltétlen a jó és jobb, vagy a rossz megoldás közül lehet választani? Mindenki próbálja a legjobb módon megoldani a problémáit, lehet, hogy azok abban a pillanatban helyesnek tűnnek, aztán egész életén át nyögi a terhét az illető? Gondolkodtam, volt már nekem ilyen? Választottam és a szerintem helyeset, majd két percre rá homlokomra csaptam: "Basszus!" Hát persze, hogy volt már, de még mennyiszer és ez az, ami rémisztő. Olyan, mint az éjszaka, nem az a rémisztő benne, hogy sötét van, hanem mert a sötétben sötét gondolatok marcangolják a szívünket, fejünket. Mindenesetre érdekes olvasmány a könyv, akik szórakozni akarnak, mégis igényesen, azoknak is ajánlom, nem csak a fantasy kedvelőinek.

Ígértem zenét is. Nem fűznék hozzá sok gondolatot, csak valamiért jó érzéssel tölt el, mikor hallgatom. Hetek óta ez az egy zene, ami bármilyen érzést is kivált belőlem. Hiányzott.

http://www.youtube.com/watch?v=qx-hi7n73Nk

Napi Fotó

Mese a fiúról, aki istent játszott

Kicsit zavarban vagyok, hisz olyan bemutató bejegyzést kaptam, ami után bármit írok, szószaporításnak érzem csupán.

Nem is olyan rég volt egy feladatom, hogy írjam meg a hitvallásomat. Úgy gondoltam, végre élhetek a lehetőséggel, és jól beolvashatok a világot működtető, transzcendens Lénynek. Eleinte kimondottan cinikus volt a szöveg. Egy olyan valakihez írtam, akinek nincs hatalma fölöttem, aki hozzám képest oly tökéletlen, akinél csak jobb lehetek...


Visszaolvasva elgondolkodtam saját soraimon. A két szereplő viszonyában valami nem stimmelt. A sorra meghozott rossz döntéseimért a Lényt okoltam, mintha Ő parancsolta volna meg, hogy az adott pillanatban legyek kókler.

Na jó, de ha már a magam hibájából sodródtam bele a bajba, legalább hozhatta volna úgy, hogy a következmények ne legyenek olyan súlyosak. Ebből a szempontból mégis szemét. Ezzel a gondolatmenettel írtam tovább.

Ez még mindig nem kerek...
A döntéseimet a problémáim előtt, de után is én hoztam meg. Akkor kinek is köszönhetem a mostani állapotomat? A Lénynek, vagy magamnak?

Itt teljesen összetört az istenmaszkom. Meg akartam mutatni a Lénynek, hogy milyen ügyesen tudok pofára esni a segítsége nélkül, végül vérző orral szidtam, amiért nem kapott el.
Ezek után azzal zártam a hitvallásom, hogy teljesen megértem, ha a Lény haragszik rám...

Máig nem kértem tőle bocsánatot...

rodney, te csodás

igazából úgy szeretnék valami szellemeset mondani ide, ha már vannak ezek a szépek, hogy rodney smith meg a gondolatai. és szépek, a képek (a gondolatok) mármint, egy kicsit fricska, egy kicsit újragondolás, egy kicsit beszél mind, egy kicsit megint mások a szemszögek.

egy kicsit szeretném felvenni rodney szemüvegét, mint a síelő itt alattunk, hadd csússzak már végig a vonalakon nagykabátba' és kétméteres sálba', még a kalapot is felvenném.

"kövess járt utakat másképpen", hirdeti a fenti kép, "igazodj az igazodhatatlanokhoz", mondja a sétabotos odalent, a fehérruhás meg csak néz, "ezek a hülyék tényleg megpróbálják megfejteni".

aztán vagyunk még, "összenyomtak", meg hogy "elvárások, uniformisok", mintha csak most ülnének a fa alatt. persze nem talpig kalapban, csak farmerban éppen, azt se hastól, csak csípőtől hordva (jó esetben). 

"szerinted meddig maradunk így?", kérdi az egyik dobozos halkan, "szerintem a következő divatig", dünnyögi a másik, köröket futunk fölöslegesen. (most is közhelyeket dobálok, amúgy.)

végül pedig ott állunk a szinteken, "szia", integetik felül, a másik meg csak néz, "milyen a levegő odafent?", "jó, köszi, kár, hogy lent maradtál", emberek csak mind.

...hát ilyen ez a rodney, a csodás, tele van kételyekkel és elvárásokkal, és helyette is szeretnék belőlük kitörni.

összenyomtak

elvárások, uniformisok

szintek

Napi Fotó

dobozolnom kell. téged dobozollak mert csalódtam. benned igen. jól tudom, hogy nem te vagy az akit a világ legszebb érzésével megmentek, mert meg sem érdemelnéd. fellengzős ez a szöveg? ugyan olyan mint te vagy. emlékszem. méz folyt a szádból szavak formájában. negédes méz melyet vízként ittam. kár. hazugságaid hallgattam és én naiv vallásommá tettelek. templomot építettem neked álmokból bennem. most pogány lettem és egyedül járom a város utcáit, amik mind hozzád kötnek. nem sokáig. elmegyek és ez téged cseppet sem érdekel már. talán már engem sem érdekel, hogy téged nem érdekel.    

dobozolhatnékom volt

ott, a csokiskeksszel megpakolt sütő előtt egy párnán ülve, ott a harmadikemeleti lakásban, ott veled szemben, ott igazán otthon voltam. se addig, se azóta, sehol. az más kérdés, hogy közben, meg satöbbi, meg kicsit odébb, de az, ott, akkor, hurkapálcára húzható boldogság volt. az ott én voltam. az meg te. és így voltunk mi. egy fél órára. 3 éve lassan.

Andrej Tarkovszkij: S.T.A.L.K.E.R.

  

    Sokat gondolkodtam miről is írhatnék ide, és több napos elmélkedés után kiötlöttem, hogy egy olyan filmről kellene pötyögni amely magába foglalhatja nemzedékek filmes múltját, történetét. Egy csúcsról írni, amit sosem valósíthat meg senki ismét, és egy olyan filmet ajánlani amely (legalábbis számomra) minden tekintetben tökéletesnek mondható. Így tűztem ki jelen írásom céljának Andrej Tarkovszkij, S.T.A.L.K.E.R. című filmjét.

[Tény, hogy sokan írtak már erről a műről, sokan elemezgették, vizsgálták, próbáltak jól megszokott módon rájönni arra mit is akarhatott a rendező, de én kicsit másképp vizsgálom a dolgokat, másoktól eltérően, és ezért talán érdemes lesz elolvasni írásomat]

    Tényleges tárgyalásom előtt Tarkovszkij egy mondatával kezdenék, amit valahol olvastam, bár valószínű, hogy nem szó szerint így fogalmazott, de a lényeg az elhangzik most is. Tarkovszkij egyszer azt nyilatkozta, hogy legjobb közönségének a gyerekeket tartja, mivel ők sosem akarják boncolni, fejtegetni, elemezni és minden filmkritikushoz és egyéb átlagos filmkedvelőhöz hasonlóan rájönni, hogy vajon mi rejtőzhet a képek mögött, egyszerűen csak nézik és élvezik a képek nyújtotta élményt. Így tekintek általában én a filmekre, és az óta egy új világ tárult elém. Hiszen számomra minden kép, mozzanat, minden snitt és filmkocka olyan mintha velem történne, és így az élmény ezüst tálcán kínálkozik. Így kell nézni szerintem egy filmet, hiszen szórakozás a lényege nem pedig az esztelen elmélkedés. Persze sok alkotó van, aki ebből a sznob világból felemelkedve, konkrét célkitűzése a képek mögé bujtatott értelmetlen utalások és fennkölt savanyú bort cuppogó kultúrszörcsögés. Tarkovszkij filmjeire sokkal inkább jellemző az ettől való elvonatkoztatott tisztaság, főleg ha figyelembe vesszük vallási elhivatottságát is.

    Először 3 éve láttam a Stalker c. filmet és már akkor tudtam, hogy ez a legjobb művészfilmnek kikiáltott mozgókép amin valaha legeltethettem érzékszerveimet. Beletekintve az összes mozzanatába és kifejezésébe, misztikumaival és elvont világával igazán magával ragadó az összesség. Egy kalandos mégis nehéz emberi sorsokról szóló rendkívül érdekes film. A vágy a valóságtól való elrugaszkodás iránt, véres nyálcsorgatás a változásra, egy utópisztikus világra sóvárogva. Kétely és hit...

    Az első perctől az utolsóig nem lankad az ember figyelme, bár vannak lassabb pillanatok, de kimondottan lehet élvezni. Ennél jobbat nehezen találok, pedig folyton a legjobbakat keresem. Lehet talán jóslatnak venni az egészet, vagy csak egy elméletnek, akárhogy is, feltétlenül érdemes megtekinteni ezt a filmet. Nem akarok ellőni egy poént sem, ezért nem írom le szőrszálhasogató módon, csak ajánlásképpen felhívom mindenki figyelmét erre.

    Kellő lelki jelenléttel, átszellemüléssel, egy téli jeges napon, mikor nincs hova menni, csak ülni bent a fűtött szobában, kiváló film arra, hogy elrepüljünk egy érdekes világba.

zene: Soap & Skin - Cry wolf

napinak ugyan nem napi, de zenének zene, így kezdem az első cikkem, ez érdekes lesz.

„farkast kiált”, mondja a gugli fordító a címről. szerintem síró farkas, de hát ne keveredjünk bele nyelvészeti gondokba.

amúgy sincsen kedvem a gondokhoz, túl szép ez a zene ahhoz, hogy bármi mással foglalkozzak a farkason és a csupakóc, szomorú lány hangján kívül. olyan érzés, mintha egy fáradt angyalt hallgatnék, és csend van, bennem is és kint is, és úgy vinnék neki valamit, a szívemet mondjuk, aludjon rajta nyugodtan, odaadom a csücskét szívesen.

milyen szép is lenne, ha egy kócos angyal aludna a szívemen, összegyűrné az arcát az éjszaka egészen. aztán reggel felkelne, inna egy teát, megköszönné, és kimászna az ablakon, ugyan úgy, elgyűrt arccal és szomorúan.

én pedig elhinném tényleg, hogy egy estére volt valami szép is bennem.

ezt a számot is kittinek lehet megköszönni.

napi zene: ?

nem tudtam eldönteni, hogy patrick wolf, national, vagy esetleg serj zenéjéről írjak, ezért arra jutottam, hogy nyomok linket mindhez, és írok valami olyat, ami az összeshez passzol, legalábbis bele lehet mesélni, hogy minimálisan azért mégis.

vagy nem írok semmit, és akkor nem lesz vele gond, különösebb gond mármint. végül is, amúgy, a wind in the wirest hallgatom, mert ezt a számot tényleg szeretem, mármint, igen, mert még anno petivel fordítottuk magyarra, és ez sikerült a legjobban az összes fordítás közül. a mai napig.
őszintén szólva, nem tudom, hogy ez most kiábrándító-e, vagy micsoda, azt sem tudom, mit szokott kiábrándítónak találni az ember, ritkán ábrándulok ki, nem vagyok hozzászokva, nem ismerem az érzést, vagy micsodát, micsodát, hát a kiábrándulást.

a báj mennydörgésbe veszése kiábrándító? a változás? az akadályok?
ennyi erővel: mi nem az?

                      az emberek is kiábrándítóak, ezt mondják. úgyis megtudom előbb utóbb, nem?

Napi Fotó

azoknak , akik reggel a napfénnyel ébrednek. 

bemutatjuk Marcit

sajnos kicsit elfogult vagyok, mivel eddigi életem során igen sok marcival volt dolgom, és mind jelentettek valamit, sokat, első szerelem, plátói szerelem, nagy barátság, lazakáfé.
de mivel ennek a bejegyzésnek kivételesen nem rólam kell szólnia, bemutatnám nektek a mi Marcinkat, akinek kék a szeme, az arca viszont nem csupa derű, vagyis néha, de nem túl sokszor. na jó.

mikor mondtam Marcinak, hogy gondolkodom pár kérdésen, ő megkérdezte, hogy olyasmiken-e, hogy ugyan verték-e őt azért, hogy elkezdjen írni. ("természetesen igen, de ma meg már azért vernek, hogy abbahagyjam") ilyen a mi Marcink, olykor, mások szerint meg olyan, mint egy őrült tudós a nyolcvanas évekből, "néha nem értem, amit mondd", én általában igen, szóval nekem nem gond.

túl sokat használja a halál szót, halál, két löbetű van benne, kicsit puha, kinek milyen, ő szereti, aszondja:

"szerintem az élet legérdekesebb kérdése az, hogy mi lesz utána. a halál és a halál utáni állapot valahol mindenkit érdekelhet. én sokszor ezen gondolkodom el. (...) engem maga a pillanat érdekel. milyen lehet elhagyni ezt a világot? milyen találkozni a "Fehér hölggyel"?

az őrült tudósok jófejek.

itt egy versrészlet, tőle, nektek, ezt elképzelni kell, az ábrándos arcú fiút egy ábrándos kávézóban, elvágyódósan, mennéknagyonosan, marcisan.

 *

Laza Café

kávézom
tompult aggyal
két jó arccal
kávézom

kortyolok
hideg a tej
bamba a fej
kortyolok

fejem fáj
hangfalakból
szar zene szól
fejem fáj

könyöklök
rossz ez a vers
stílusa nyers
könyöklök

időzöm
ha menni kell
messze el
időzöm

kedves csinszkák!

"álmodtam már világot. embereket. 

kaptam egy életet, és anélkül, hogy bármit tennék azért, hogy szebbé tegyem másokét, a sajátomat próbálom kényelmesebbé tenni." 

ezt mondtam akkor, amikor csalódtam, fájtam, szerettem ezernek valót, pont mint Ady, - ezt írta Csinszkának, mármint valami hasonlót, én meg nektek, micsoda összefüggés, ezek szerint költő is lehetnék akár, és ti is lehetnétek Boncza Berták, vagy majdnem. 

néha rájövök arra, hogy magamat szeretni kábé annyit ér, mint a biztonság kedvéért kiásni a sírgödrömet huszonhét évesen, vagy huszonkettő, mindegy, és leélni egy életet azzal, hogy ott állok előtte, és várom, hogy mikor sodorja bele a szél a homokot újra és újra, és mikor kell lapátolnom újra és újra, anélkül, hogy tudnám, milyen érzés az, amikor egy olyan gödrét ásom, akit szeretek.

hiszen olyan szép érezni, olyan szép félni, olyan szép szeretni és fájni is, és olyan kibaszottul gyönyörű Ingrid Michaelson hangja, meg a hegedű ebben a zenében, hogy én inkább élni akarok másokért, mint meghalni. 

Napi Fotó

Napi Fotó

dobozolók, bocsánat az elmúlt pár nap kimaradásért, de az iskola az iskola : ) lemaradásom miatt ma 2 képpel is megleplek titeket : ) most pedig tessék örülni 

hogy az új esztendőben se tévesszük el az irányt! ...

...és hogy sose legyünk egyedül

Napi Fotó

Egy kis zene a képhez: 

Kistehén Tánczenekar - Elviszi a szél 

(katt a zenéért)

zene: Radiohead & Sigur Rós - Split sides

kétfajta zene van: az egyik az, amit tudsz úgy hallgatni, hogy közben csinálsz valamit még, úgynevezett háttérzaj, a másik meg az, amire rátapad a füled, pedig hallgatóznod sem kell.
az utóbbi kategóriába tartozik ez a sigur rós - ölelés -, radiohead szám.

mind a négy évszak előfordul benne, de főleg a tél, ezért is aktuálisabb jóval, mint mondjuk egy 'simalaza' radiohead muzsika. 

mocorog benne az élet, de főleg a múltidő. néha elgondolkodom, hogy lehet valami ilyen törékeny és szép, kicsit még egy álmomra is hasonlít. mondjuk belemesélhetünk akármit, mint ahogy a táncba is. 

videóval együtt nézd.

napi fotó

hiányzol nincs mit tenni. forgassuk vissza az időt

Novella: A szürke hajó

Helyettetek inkább én teszem fel a kérdést. Mi köze egy hajónak az emlékekhez?

Történetünk a (nem túl távoli?) jövőben játszódik. A technika fejlett, a gépek is. Az emberek viszont megváltoztak. Nem akarnak emlékezni. Vagy mégis? Olvassátok, írjatok hozzá nyugodtan:

A szürke hajó

Egyedül állt a repülő hajó tetején. Egy üvegcsét markolt, amiben színes árnyak kavarogtak. A szél üvöltött, tépte haját, ami sötét táncot lejtett lobogó sáljával. Remegett a keze, tanácstalan volt. Megfordult és visszasétált a kormányos kabinba. A helyiségbe lépve egy fekete macska dorombolása fogadta. Odalépett hozzá - súlyos léptei alatt megreccsent a padló – és megsimogatta. Az üvegcsét a kormány melletti asztalra tette. Az üveg lakói hirtelen fölbolydultak, kavarogni kezdtek a színek, tépték, marták egymást. Ő csak állt a kormány mellett figyelte a kint dúló vihart. Már rég látott ilyet, de tudta, hogy amit keres, azt csak itt találhatja meg. Kint, a felhők között villámok cikáztak, csapkodták a hajó csupasz bordázatát, de az mindenféle sérülés nélkül úszott tovább az égbolton. Semmi teher nem húzta. Csak egy utasa volt, aki egyben a kormányosa és kapitánya is a repülő monstrumnak. Valaha nyüzsgött az élet a hajókabinokban, a kantinban, de mára már csak egy macska és egy üvegnyi kavargó szürkeség maradt a hajón, a kapitány mellett. A matrózok vagy meghaltak, vagy a kapitány engedte el őket. Nem tudta senki, miért hajóznak, csak annyit, hogy a kapitány keres valamit, vagy valakit és minél közelebb értek a célhoz, annál több matrózt rakott ki a szárazföldre a titokzatos kapitány. Most a cél közvetlen közelében, csak ő maradt a hajón.
Miközben végiggondolta ezeket a dolgokat, halványan elmosolyodott. Úgy érezte, mintha az évek óta hordozott fájdalom nem feszítené a koponyáját, nem égetné belül. A színeket is élesebben látta. Színvaksága csak ideiglenes volt, állítólag, ő mégis mindent zöld-piros maszlagként látott. Úgy érezte az élete is egy ilyen maszlag, most mégis féltve ragaszkodott egyetlen megmaradt múltjához, az üvegcséhez és a fekete macskához. Olyan kevés dolog, mégis soknak tűnt számára. Hirtelen meglátott valami fényeset a felhők között. Szeme tágra nyílt, de csodálkozása gyorsan tovatűnt, átvette a helyét egy másik érzés.
A hajó kapitánya sem tudta, hogy mit érez, nemhogy a macska, vagy akár az üveg. Leült és a tenyerébe temette arcát. A macska ott sündörgött, dorombolt a lábánál. Lassan felemelte fejét a fogaskerekek ütemes zakatolására és nézte a macskát. Már tudta mi ez az érzés. Hirtelen fölállt, megfogta az üveget és felrohant a tomboló viharba, ami kíméletlenül verte, üvöltött a fülébe, de őt ez nem érdekelte. Fogta az üveget és elindult a hajó széle felé. Ki akarta dobni. Amint elérte a korlátot, a magasba emelte a kezében fénylő üvegcsét, majd a karja elindult lefelé.

Ott maradt a kezei között. Nem tudott megválni tőle. Keserűen nézte az üveget, keze remegett. Egy sárga szempár az ajtóból figyelte, mit művel. Az egyik pillanatban gondolt egyet és a hajópadlóhoz vágta az üveget. Az ezernyi szilánkra robbant szét, de a benne lévő valami úgy maradt egy másodpercig, majd szétterült egy nagy körben és alakok emelkedtek ki belőle.Egy kisfiú meghúzta anyukája szoknyáját és mosolyogva megkérdezte:

- Anya! Milyen színe van az altatódalaidnak?

Ezek az árnyak visszafolytak a tócsába és mások emelkedtek ki belőle. Egy nagydarab, egyenruhás, bajszos ember kezet fogott egy fiatal, hosszú hajú katonatiszttel.

- Gratulálok a kinevezéséhez! Akárcsak az apja! Jó kapitánya legyen ennek a hajónak! Remélem nem fog olyan szerencsétlenség történni magával, mint vele – majd ők is elmerültek a folyóvá duzzadt szürkeségben.

A következő két figura ölelkezett és mosolyogtak egymásra. A férfi halkan súgott valamit a nő fülébe, mire az kuncogott és megcsókolta a férfit, aki hirtelen elrántotta és elborultak. Hatalmas nevetés volt a vége, majd amilyen gyorsan megjelentek, olyan gyorsan el is tűntek, de ugyanaz a nő, aki az előbb is megjelent, most újra feltört a szürke kavargásból.

- Ne sírj! Mindig veled leszek… csak… kövesd a fényt – miközben ezeket mondta, lassan tűnt el a férfi kezéből, kifakult, míg végül teljesen eltűnt.

Egy macska nyávogott és egy sálba burkolózott ember leguggolt hozzá és megvakarta a fülét.
A repülő hajó lassan úszott az égen. Valaki odaszólt a kapitánynak.

- Kapitány Úr! Kapitány Úr! Miért válik meg a legénysége összes tagjától?

A kapitány csak intett, majd lefele mutatott.

- Látom! Ott a házam – nézett le a hajó széléről a matróz – Kapitány Úr… a legjobbakat – intett és kiugrott a hajóról és a kattogó, zúgó szerkezet felbőgött a hátán és elkezdte repíteni a háza felé.

Eltűnt ez a kép is, mint mindegyik. A hajó fedélzetén csönd volt. A kapitány nem hallott semmit a viharból. Egy könnycsepp gurult le szeméből. Hagyta, hogy végigszánkázzon arcán és lecsöppenjen. Tudta, hogy így megvált mindentől véglegesen, ami a múlthoz kötötte. Megfordult és észrevette a villogó szemeket az ajtóban. Ráérősen besétált a macska mellé és leguggolt.
A hajó mindeközben folyamatosan ereszkedett, míg végül egy tompa puffanással földet ért. Ő csak nézte a macskát, amaz nyávogott és kíváncsiskodva kérdezősködött szemével. A kapitány megvakarta a fülét, majd hirtelen kinyílt egy csapóajtó a háta mögött. A feketeség ijedten ugrott be a lába közé és nézte a külvilágot. Ő fölállt, fölemelte a fekete kócot és elindult a kijárat felé. Kint letette és még egyszer leguggolt. A macska nézelődött, bele-beleszagolt a levegőbe, ingatta a fejét. Ő megint csak megvakarta a fülét és mosolygott. Ezek után fölállt és visszament a hajóba. A macska némán figyelte, ahogy a hatalmas fémóriás elnyeli gazdáját.

A kapitány a kormánykerék mögül még egy pillantást vetett a szárazföldre, a bolygóra, ahol született és élt. Kopár volt, ez a terület azon kevesek közé tartozik, amik még lakhatóak. Miközben erre gondolt, figyelte a fákat és nézte, ahogy hajlonganak egymás felé. A szeme sarkából egy fekete pontot is látott, ami nem mozdulva bámulta a hajót. Nagyon nehezen rávette magát, hogy beindítsa a hajtóműveket, míg egyszer azt vette észre, hogy még egy könnycsepp gördül végig arcán. Ekkor a hajó már fölemelkedett és orra a fény felé mutatott. Az egyetlen fény felé, ami világlott a sötét viharban. Még egyszer visszanézett, majd megnyomott egy gombot. A hajó teljes sebességgel elindult a kis fénypont felé.

- Jövök – mondta halkan magának és a szemét a fényre szegezte. Mintha színesebb lett volna körülötte minden.

Napi Fotó

akkor most egy digitális kép. nem igazán fotó, de remélem nem bánjátok. 

a képről picit. (ha már pakolunk egy dobozba) miért nem akarunk elengedni embereket, dolgokat? vajon az emlékeinkben élő szép dolgok miatt ? hiszen kinek van szüksége a rossz dolgokra. de hát kérdem én akkor miért nem dobozoljuk el a szépekkel együtt?? miért nem mondjuk egy szakítás vagy bármilyen elválás után/előtt, köszönöm a szépet, elteszem a dobozba a rosszall együtt. majd jön szebb. miért marasztaljuk? 

Napi Fotó

zene: The Bear That Wasn't - Winterwandering

ezt a zenét még tök véletlenül találtam egy barátomnak, aki oda-vissza  van a medvékért  (és nem macikért, mert hát azért mégis).
a zenekar, nevét egy nemlétező medvéről kapta - eredetileg egy mese volt, aztán meg is filmesítették -, aki  téli álma után, nyúzottan és fáradtan kilépett barlangjából, és egy olyan világban találta magát, ahol ő nem egy medve, hanem csak egy ostoba ember volt, aki szőrmekabátot viselt, és ráfért kicsit a borotválkozás is. (a film egyébként alig tíz perc körül mozog, megéri megnézni, de komolyan.)
a zene maga téli csoda, és még aktuális is, na tessék. szerelmes, padon üldögélős, egymás kezét fogós, miértnemszeretszes, és miközben hallgatod, mégsem arra gondolsz, hogy jajj, de hideg van, kéne egy szőrmekabát, és uram isten, két napja nem borotválkoztam, nem mehetek így melóba.
 szunyáló medvék vannak benne, igazi medvék, akik téli álmot alszanak és szeretik a mézet.  

Napi Fotó

boldogabb új évet minden dobozolónak. : ) 

Napi Fotó

József Attila  - (Ha nem szorítsz...)

Ha nem szorítsz úgy kebeledbe,

mint egyetlen tulajdonod,

engem, míg álmodol nevetve,

szétkapkodnak a tolvajok

s majd sírva dőlsz a kerevetre:

mily árva s mily bolond vagyok!

Ha minden percben nem kecsegtetsz,

hogy boldog vagy, mert nekem élsz,

görnyedő árnyadnak fecseghetsz,

hogy gyötör a magány s a félsz.

Nem lesz cérna a szerelmedhez,

ha úgy kifoszlik, mint a férc.

Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek

a fák, a hegyek, a habok.

Én úgy szeretlek, mint a gyermek

s épp olyan kegyetlen vagyok:

hol fényben fürdesz, azt a termet

elsötétítem - meghalok.

Kiss Judit Ágnes, az "Irgalmasvérnő"

Sosem hittem volna, hogy a kortárs költők közül olyan/hasonló hatást fog gyakorolni rám valaki, mint neves elődei, például Ady Endre vagy Szabó Lőrinc. A kortárs költészetről is meg volt a véleményem, több ellenszenves figurával találkoztam, mint szimpatikussal. Karafiáth Orsolya volt az első olyan, akinek néhány verse olvasása után már bizsergett bennem valami. De ez igencsak kevés volt. És a jó benyomást sajnos elnyomta ezer másik negatív. Olyan versek, amiket bármikor össze tudok dobni én is. Íme:

van egy barna foltos kutyám
ezért megtalált a fájdalom
egzisztenciális csődbe jutottam
és vészjósló köd gyülekezik fejem felett
ráadásul a kislábujjam nagyobb, mint egy fürjtojás 

Nos, én az ilyen versekkel nem tudok mit kezdeni. Talán értékesek, de az én mércémen nem ütik meg az elégséges szintet sem. És akkor... dadadamm!, rátaláltam Kiss Judit Ágnesre.

Először az m1 SZÓSZ?! című műsorában láttam, aztán egy könyvesboltban egy vékony könyv gerincén találkoztam a nevével. A két "találkozás" között elég hosszú idő telt el, a név mégis ismerősen csengett, a verseskötet pedig szinte könyörgött, hogy vegyem meg... meg is tettem. A nincs új üzenet (így, kisbetűvel volt a borítón) teljesen elvarázsolt. Dehogy nincs új üzenet! Vagy ha csak a régi üzenetet továbbította, akkor meg kell hagyni: zseniálisan új és helytálló formában. Hálás vagyok, hogy megosztotta, velem is. Még ha tudta nélkül történt is a dolog.

Menthetetlenül beleszerelmesedtem a verseibe, mert őszinték, érzelemmel telítettek, ha kell, és higgadtak, ha kell. Kapott ő hideget-meleget (blogja is tanúsítja), de tőlem csak és kizárólag dicsérő szavakat kap. Olyannyira megkedveltem, hogy az imént rendeltem meg Üdvtörténeti lexikon című, frissebb verseskötetét (ez tudtommal 2009-es, a nincs új üzenet pedig 2007-ben jelent meg). Remélem, minél előbb megérkezik! Addig is, hogy meghozzam a kedveteket, álljon itt egy kis ízelítő az interneten talált versei közül:

Kiss Judit Ágnes: Irgalmasvérnő visszatekint

Voltam már elhagyatva,
meg persze én is fájtam,
próbáltam az egyensúlyt
tartani a világban.

Lehullott, elrothadt már
vagy harminchárom évem,
egész művészi lettem
a csinált szenvedésben,

s egészen profi abban,
hogy úgy nézzek magamra,
ahogy a gyűjtő tekint
a preparált rovarra,

ahogy a tudós néz egy
boncolt patkány agyára,
okosan, részvét nélkül,
a végeredményt várva.

Voltam alul és felül
a harcban és a szexben,
kit magam alá gyűrtem,
másnap lenyomott engem.

Jó voltam szeretőnek,
És hitvány minden másra,
lassacskán berekedtem
a kéj után kiáltva.

Elpazaroltam mindent,
s nincs kinek számot adnom,
hogy többre voltam szánva,
mégis hiszem és vallom.

Óvszerre nem költök már,
csak néha altatóra,
nézem a hintaszéket,
hol nagymama lettem volna.

*

Kiss Judit Ágnes: Éjjel három után

Amikor hanyatt fekve sírsz,
a könnyek a füledbe folynak,
feltépik előbb az arcodat,
rávarrod őket foltnak.

Felszakadt bőr vagy elszakadt sors,
szakadnak rád az évek,
mégis, ha nyújtózol reggelenként,
azt mondod, de jó, hogy élek.

Levitézlett szolgája
sok lelkes állatnak,
reménység alabárdjával
őrködni állatnak.

Védeni pár silány életet,
mi nem kell senkinek,
alibimunka, de célja van,
ha más nem is érti meg.

Nem iszol többet, és nem vakarod
félig már gyógyult sebed,
elszántan meredsz a sötétségbe,
s nem félsz, ha nem látsz eget.

Amikor hanyatt fekve sírsz,
karodon, lábadon
kicsapódik a desztillált,
vegytiszta fájdalom.

*

Kiss Judit Ágnes: Geometria

Az vagy nekem, mi magadnak sosem,
és én benned magamnak idegen
alakként tükröződöm. Szüntelen
felfogni vágylak, s nem lehet. Hiszen

ahol te kezdődsz, ott nekem már végem,
mit érzel, az te és nem én vagyok.
Utánad nyúlnék, s csak magamat érem,
és nem veled, magammal harcolok.

Minek tagadjam? Közös útra vártam,
vagy legalább egy kereszteződésre,
ahol egymásba nyílnánk… Magyarázzam?
Hiába tágulunk bele a térbe,

mindez csak látszat, lázálom, mese,
mert síkjainknak nincsen metszete.

Farkas Júlia bemutatkozása, Bob visszatérése

Sziasztok kedves Olvasók, Írók, Alkotók, Idetévedtek és Itt Is Ragadók. Farkas Júlia vagyok, friss kartondobozba holmikat rakodó, és akkor itt be is fejezném a rímeket. Bagolyként szoktak manapság gúnyolni, és mivel nem szeretem a gúnyneveket, ezért ezentúl így fogtok itt megtalálni. egyébként az ellentmondásokat se szeretem. hogy miért pont ez a gyönyörű micimackó-szereplő, azt inkább nem részletezném. annyit segítek, hogy nem a bölcsességem miatt. kár. ez volt a művészi része, most megpróbálok jó gyerek módjára bemutatkozni. szóval jelenleg végzős gimnazista vagyok, a képzőre készülök, úgy hogy elvileg sok művészettörténetet tanulok és annál is többet rajzolok. hogy ebből mennyi jön össze heti kvótában, az magánügy. (vagyis nem publikus.)(tehát szégyellem)(ergo gondolhatod mennyi)(nem sok). ebben a részben leírom mit szeretek (vessző) ebben hogy milyen zenét hallgatok (vessző) családi állapotom (vessző) pár kedvenc idézetem a kedvenc szerzőmtől, horoszkóp-születési dátum-menzesz naptár-szenvedélybetegségek-vallási nézet és készen is vagyunk.

és pár sort kéne írnom arról, hogy miről írok. (ez elég bizarr nem?). egyébként sok dologról szoktam sokféleképpen írni, néha összejön, néha nem, bemutatkozni például nem sikerült, na de majd holnap. kedvenc témám Bob. Bob – vagy Bobby – egy általam generált képzeletbeli barát. ez elég beteges ugyan, de sokszor könnyebb így kiadni azt a bizonyos Magasztos Ihletet. fűre nem futja, úgy hogy maradt a bohócszellem, ütött-kopott piros ruhában, a passzoló sapkával, kissé már fakuló sminkben. ezek a kis történetek nem kívánják bejárni a világirodalmat, kizárólag magam és az érdeklődők, esetleg 7 éves kisgyerekeknek vannak szánva. a többi pedig mindig csak jön vagy megy. valahogy úgy, mint micimackó malackához.

 

***

Bob visszatérése

Ugyanott ülünk. Ugyanazok a homlokzatok jobbra és balra, ugyanazok az ormótlan terézvárosi épületek a „VIGYÁZAT! OMLÁSVESZÉLY!” felirattal. Éttermek, bokrok, fapadok; galambürülék és csövesek. Avagy az emlékbe hagyott illatuk. Még meleg van, de már fúj a vészjósló októberi szellő. Bobby most nem ijesztett meg úgy, mint legutóbb. A szellemek kísérteties nyugalmával csücsült mellém, változatlanul kopott bohócruhájában, piros, elnyűtt sapkában. A szeleburdiság csillogása eltűnt, helyette kiábrándult, álmos tekintettel meredt rám fakuló sminkje mögül.
 - Rég találkoztunk – mondtam üdvözlés helyett. Erre csak szigorúan bólintott és kikapta a füzetemet a kezemből. Egy ideig mustrálgatta a sárga ragadós cetlikre írt tenni és tanulnivalókat, a nem-elfelejteni jegyzeteket, felkiáltó és kérdőjeleket, majd egy cseppet sem rejtett fintorral az arcán elhajította, a lapok pedig szabadságukat élvezve, virgoncan repkedtek a liszt ferenc tér felett.
Nagyon dühös voltam. Most először ordítottam vele ismeretségünk óta. Minden levegőt mellőzve kiabáltam, ahogy kifért. Kiabáltam, hogy nem tehetek róla, vannak dolgok, amiket muszáj (ÉRTED BOB?, MUSZÁJ!) megtenni, meg kell felelni, különben...!
Valahol ennél a résznél ültem vissza zokogva és kifulladva a kényelmetlen fapadra.

- Különben nem lesz jó.
Ez még a saját számból is bénán hangzott. De hát igazam van. (?) Tudtam, hogy ezen hazugság bizonygatása miatt mérges rám, én pedig azért, mert egy képzeletbeli bohóc akarja nekem megmondani, hogy mi a helyes és hogy valamit nagyon rosszul csinálok, én pedig nem  is tudom. Nekem van igazam… vagy neki.
De ő is köddé vált, amikor nekem szükségem lett volna a támogatására. Pár perc csönd, végül egy apró sóhajt eresztettem meg némi vállrándítással kísérve, és a békülés felé terelve a szót csak annyit mondtam:
- Dehát azt is túléltük, nem? Érts meg, Bob. Könnyebb behúzni a függönyt és tenni dolgokat. Így lesz a legjobb.
Bob meg sem próbált megvigasztalni, vagy erőt önteni belém. Nézett, én pedig lesütöttem a szemem. Tudja, hogy csakis az én hibám. Azt pedig vállalni kell, mégpedig egytől -egyig, lemondásokkal és nehézségekkel együtt. És nincs olyan, hogy NEM MEGY, mert mennie KELL. „Te vállaltad” tekintettel meredt rám, én pedig egy elhajított zsebkendőre bambultam. Nézett, hiszen tudja. Ő tudja a legjobban, hogy ez nem én vagyok.
Aztán felállt, és a legnagyobb meglepetésemre elkezdett cigánykerekezni, körbe-körbe. nem értettem a dolgot, így csöndben elkezdtem szedegetni a nyaraló papírjaim. Befejezte, megállt előttem, és jócskán elkezdett rájátszani a szédelgésre, imbolygott jobbra-balra, csámpázott, dülöngélt, végül az egyik pillanatról a másikra megállt egyhelyben, mintha soha meg sem mozdult volna. Ismét rám nézett – mosolytalanul -, közel hajolt, és talán még a párkányon turbékoló galamb is hallotta, ahogy a szeme ezt súgja:  

 -  Elmúlik…!
Soha nem voltam még olyan nyugodt, mint aznap délután.

Napi Fotó

tél van. nincs is más hozzáfűznivalóm.

zene: Dry the River - No rest

ezt a zenét azoknak küldöm, akik szerettek már úgy, mint például tegnap én.

a szeretetről akartam írni, akarok írni, lehet könnyebben jönnének a szavak, ha inkább szeretnék, "szeretnék a szeretetről írni", és mennyivel szebben hangzik!

egyébként, egyelőre fogalmam sincs, mit kéne, de lehet, hogy éppen ez benne a szép (vagy nem), mindenesetre rákeresek google-n, kíváncsi vagyok, mit mondanak az okosok; „A szeretet a másik ember vélekedésének, gondolatainak és álmainak tisztelete, együttérzés a hibáiban, és az az elv, hogy kisebb áldozatot hozunk azért, hogy neki ne kelljen nagyobb áldozatot hoznia.”, aztán Jean-Paul Sartre szerint "nem létezik szeretet, csakis dominálás és behódolás", hoppá, ennek az embernek igen szar élete lehetett, aszondja "a legjobb trükk arra, hogy domináljak valakit, az, hogyha el tudom hitetni vele, hogy ő szeret engem.", egekura, Erich Fromm persze tök máshogy látja, "A szeretet elsősorban nem egy meghatározott személyhez fűződő viszony; a szeretet magatartás, a jellem beállítottsága, amely meghatározza az illető személy viszonyulását, nem a szeretet egy bizonyos „tárgyához”, hanem a világ egészéhez." százan százféleképpen, Gary Chapman csak annyit tesz hozzá ehhez az egészhez, hogy "A szeretet hét vonása: kedvesség, türelem, megbocsátás, udvariasság, alázat, nagylelkűség, őszinteség.", hát persze.
meg ugye van egy csomó elképzelés, pölö Platón Szümpozionjában az emberek hermafroditák, - egymásnak teremtett férfi és nő, ketten egészek, csodabeszéd -, de isten szétválasztja őket, minden jónak elrontója, hát hogyne, és mindenki keresi a másik felét. azt, akit elveszített. "A szerelem önmagunk elvesztett felének a sóvárgása"

őszintén szólva nekem Fodor Ákos néhány sora  jut eszembe a szeretetről így elsőre - másodszorra is, jajj de vicces vagyok -: 

"Bukdácsolva is
hálás vagyok, hogy felé
lejt minden utam."

hálás vagyok. akkor is, ha vizet locsolnak a pofámba, ha azt mondják, hogy nem kellesz, nem baj szívem, ha nem, üvöltsd te is ezzel a szépfiúval, hogy ájlávjúindöbed, hogy lehetetlenül szeretlek, madárrá teszed a szívem, akkor is, ha te nem, hogy csillagóra és szimmetria, és hogy lásd már meg azt a kurva fényt a szívemben!

mert:

"A szeretésen
k í v ü l minden emberi
tett: romépítés."

Napi Fotó

Kedves (és akár nem kedves) kartondoboz olvasók, nézegetők, kedvelők! Van szerencsém bemutatkozni nektek. Tóth Diána (Dió) vagyok és én fogom művelni a "napi fotó" rovatot. Találkozhattok majd digitális képekkel, fotográfiákkal, és a kettő ötvözésével is, valamint lehet, hogy olykor társul a képekhez vers, zene, vagy éppen csak pár sor gondolat. Ha esetleg nem tudnálak minden nap képekkel szórakoztatni titeket, bepótolom. : ) Akkor vágjunk is bele, itt az első kép. 

( kattints a teljes méretért )

zene: Matisyahu - So high, so low

ha már nincs más, hallgass zsidó reggae-t. na persze, nem olyan egyszerű ez, mert hát na, és elsőre nevetséges, (ugyan mi?) nem tudom, én.

egyetlen dolog van, amiért szeretem ezt a zenét, az pedig egy emlék, emlékek kötnek minket mindenhez, és mindig minden emlék lesz, milyen baromi művészi vagyok már megint, így fél kettő környékén.

az újság első témája úgyis az emlékek, mint valami, mint olyasmi, ami törékeny és esendő, emlékrendszerek, összetett izék, kár, hogy nem értek ehhez, és kár, hogy túl jó a memóriám ahhoz, hogy mindenféle gond nélkül írjam le azt a szót, hogy 'emlék', dehát ez erről szól (mi?), nem tudom, én.

ha eljön az ideje, úgyis akad majd egy göröngyös út, és megszólít, kibaszott hangszórók mindenfelől, szia kitti, vagy béla, vagy józsi, vagy elemér, kriszti és amanda, mit tudom én, és a lábunk majd lép magától, mintha minden olyan egyszerű lenne, és mindenféle fényképek lesznek elszórva az úton, hitről, jövőről, álmokról, emberekről, első szerelmek, elszalasztottak, meghalt anyu és apu, meg az a csokor virág, amit elfelejtettünk meglocsolni akkor, amikor arra vártunk, hogy valaki belépjen azon a kibaszott ajtón, amit nem is lehetett volna kinyitni, mert leszedtük róla a kilincset.

                                                                két perctől hangosítsd.