lélekkarbantartás

Nos, üdv mindenkinek.

Az az igazság, hogy nem tegnap volt, amikor utoljára megfordultam a blogon. Persze magyarázkodhatnék, hogy érettségi, Tetemre hívás, meg miegymás, de akkor is. Szóval elhatároztam, hogy leporolom a dobozomat, és próbálok adni neki, Nektek valami személyesebbet kárpótlásul, meg mert sajt. Ementáli... : )

 Elrakva

EZERNYOLCSZÁZNEGYVENNYOLC SZEPTEMBER TIZENEGY! dobbantotta a faltörőkos agyam elreteszelt tölgykapuján. Megviselt volt a fa, deszkái között repedések, melyekből szivárgott a túlcukrozott kávé. Lenézem a falról az ostromló seregre. Martell Károly, Hunyadi, Oliver Cromwell és még isten tudja hány vadállat volt a tömegben, akik vérrel írták be magukat a történelemkönyvbe.

Konkrétan az ÉN törikönyvembe...

Felpislantok a lapok mögül. Újra megpillantom azt a négy betűt. Dé ó er í. Rikítóan sütnek rám a felettem lévő ágy falapjáról. Már megbántam eltévedt pillantásomat, hisz a falap már végtelenül véges világom határát jelenti, Dóri pedig, mint ahogy azt a határőrök teszik a határsértőkkel, nagyot súlyt a fejemre. Bosszúsan fordulok el a fekete tintával felírt betűktől.

Dóri...

Biztos, hogy tartozik hozzá egy évszám, és egy helyszín, valószínűleg köthető hozzá egy háború, és száz, hogy van egy csatát vesztett szerencsétlen is, aki végső erejéből hátrahagyta nekem ezt a rosszindulatú írásos emléket. Még jó, hogy nem töritétel. Ezt buktad, ribanc!

Hány napja tart ez? A ponttá gyűrt idővonalamon a napok és az évek elvesztik jelentésüket, épp úgy, mint ahogy a tér is csak az Óperenciás ágydeszkáig terjed.

Már megint elkalandoztam... Hol az a rohadt szőlőcukor?

Tekintetem lassan visszacsúszik a gyűrött oldalakra. Egyszer csak egy évszám leveti magát a megsárgult lapról, végigfut az ágyamon, leugrik róla és kacagva befut a szekrény alá. Meglepetten ugrom utána, és nyúlok be érte. Kezemmel rég elfeledett emlékek porát kavarom fel, melyek össze-vissza kavarogva szállnak a szemembe és a torkomra. Végül ujjam egy kemény felületen koppan. Izgatottan fogom meg a rejtélyes tárgyat, és húzom ki a sötétből.

Vajon mi lehet?

Egy doboz. Öreg, penészes doboz. Tetején emlékporcicák kergetőznek, oldalait sárga foltok díszítik, sarkán lyuk tátong, valószínűleg egér rágta meg.

Vagy patkány.

Ismerős a doboz, hogyne lenne az! Ez a világ legjobb doboza. Ha akartad bele tudtad rakni egy tarisznyába, majd ha kivetted és felálltál a tetejére, láthattad a világ négy sarkát. Van rajta egy halvány, zsírkrétával írt felirat:

GYAKRAN PAKOJJ BELE!

Olyan, mintha csak tegnap kaptam volna...

Mostanában nem sokat törődöm a gondolataim, érzelmeim eldobozolásával, ha túl sok van kihányom őket egy utcasarkon. Izgatottan nyitom ki a dobozt, beletekintve azonban elfog a csalódás. Csak ennyi? Egy-két gondolat- és érzelemcsökevényen kívül semmi sincs a dobozban. Megragadom az egyiket, és jobban szemügyre veszem. Fekete, kígyószerű testéből bánat és csalódás csöpög, át van itatva olyan problémák mérgével, melyek már rég megoldódtak, vagy feledésbe merültek. Visszadobom, majd kiveszek egy másikat. Fényes, tapintásra puha, kellemes. Jól tűri, ahogy fogdosom. Csak úgy árad belőle a boldogság.

Az ostoba...

Fogalma sincs, hogy átverték, és a boldogsága mulandó. Ezt is visszateszem. Van még benne egy-kettő. Van, amelyik vergődik, van, amelyik nyugodtan ringatózik, de alapjáraton ez kevés, nagyon kevés. A doboz, mely alakra oly tökéletes szinte üresen sóhajt rám. A benne élő érzések már mind a múlté. Egykor ilyen voltam, de már nem.

Hirtelen felkapom fejem. Odaszaladok a pénztárcámhoz, és hevesen feltépem. Megcsap az a szag. A kinti világ szaga, a szag, amiért hazudtak, loptak, kurvultak, esetleg még gyilkoltak is. Szigorúan néztek rám a nyomtatott arcok. Mellettük számjegyek. Kis cetlik csupán, mégis ők irányítják a világot Dórin túl. Erről én nem tudok, Dóri pedig sosem mesélt róla. De most nem ezeket keresem, hanem a személyimet. Igen, azt.

Ha van, amit a beletehetek a dobozba, akkor az az. Ha tíz, húsz, száz év múlva kinyitom a dobozt, akkor is az leszek, mint aki a személyin van. Tökéletes.

Izgatottan helyezem el a plasztik kártyát az emlékek között.

De ez sem jó...

Az emlékeket felsérti a kártya durva széle, hegyes csúcsai pedig apró sebeket ejtenek a doboz falán. Zavarodottan nézek magam elé. Egyszer csak eszembe jutnak a rég elhangzott szavak, amik után zsírkrétát ragadtam.

"Ne félj! Ebben a dobozban minden elfér, aminek el kell, de ne feledd, csak azt rakhatod bele, ami valóban Te vagy!"

Kiveszem a személyit, és eldobom magamtól. Hogy lehetek ilyen ostoba? Eszerint ennyire kiüresedtem? Azt kell látnom, hogy képtelen vagyok feltölteni a dobozt. Kegyetlen tükör kartonból kivágva, mely megmutatja, hogy a lelkem, amit oly összetettnek és egyedinek gondolok, nem áll másból, mint állati ösztönökből, melyeket csupán néhány együgyű érzelem tart össze.

Szomorúan csukom vissza a kartondobozt. Nem teszem vissza a szekrény alá, inkább felrakom a polcra, hadd legyen elrettentő példa az idő féldrágakövekkel kirakott spiráljában. Visszafekszem az ágyba. Dóri fenyegetően villogtatja rám er betűjét. Ölembe veszem a törikönyvet, és ott folytatom, ahol tán abba sem hagytam.

Azóta már több ezer év nem telt el, mégis egyvalamin jár az agyam.

Akkor vettem észre, amikor felraktam a kartondobozt a polcra.

Mintha egy csigaléleknyit nehezebb lett volna.

2012. május 9.