Gondolom mindenkit ért már csalódás. Szerintem a létező leghülyébb érzések közé tartozik. Mindegy, hogy kicsi, vagy nagy, olyan érzés, mintha egy kritikus kihúzná életed regényéből azokat a sorokat, melyeket úgy le akartál írni. Egy idő után rájövünk, hogy egy másik vágányra lettünk terelve, de az adott pillanatban nem sok mindent tehetünk. Állunk, és ráeszmélünk arra, hogy szertefoszlott mindaz, amire addig építettük, jobb esetben a következő pár percünket, rosszabbikban az egész életünket. Ilyenkor szokott bennem megnyílni egy fekete lyuk.
Ennyi bevezetőt szerettem volna írni a novellámhoz. Mondták, hogy első olvasatra picit értelmetlen. Remélem így már érthetőbb...
Egy perc sem volt
F számára megállt az idő. Épp csak félrepillantott, úgy látta meg. Összeszűkült a pupillája. Szíve nagyot dobbant, majd leállt. A mellkasából kirobbanó nyomás hozzápréselte tüdejét bordáihoz, amik az erőhatástól megrepedtek. Vénái több helyen elszakadtak, vére szétáramlott a bőre alatt. Lábujjai cipője talpát kaparászták, keze nem mozdult, nem volt elég hosszú a kabát ujja. Idegei kisültek az impulzustól. Látása, hallása megszűnt, az agya nem volt több egy kiégett héjnál. A kiüresedett szívében egyszer csak vákuum keletkezett. Magába gyűrte a halott szívet, a tüdőt, törött bordákat, a szakadt erezetet a kiömlött vérrel, a görcsberándult lábujjakat. Begyűrte a kiégett agyat idegpályáival és használhatatlan érzékszerveivel együtt.
Másnak egy másodperc sem volt.
Elhunyt Ifj. K. F. elindult a tető felé. Szerencsére nyitva volt az ajtó.
2012. február 07.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
hát hahó