Farkas Júlia bemutatkozása, Bob visszatérése

Sziasztok kedves Olvasók, Írók, Alkotók, Idetévedtek és Itt Is Ragadók. Farkas Júlia vagyok, friss kartondobozba holmikat rakodó, és akkor itt be is fejezném a rímeket. Bagolyként szoktak manapság gúnyolni, és mivel nem szeretem a gúnyneveket, ezért ezentúl így fogtok itt megtalálni. egyébként az ellentmondásokat se szeretem. hogy miért pont ez a gyönyörű micimackó-szereplő, azt inkább nem részletezném. annyit segítek, hogy nem a bölcsességem miatt. kár. ez volt a művészi része, most megpróbálok jó gyerek módjára bemutatkozni. szóval jelenleg végzős gimnazista vagyok, a képzőre készülök, úgy hogy elvileg sok művészettörténetet tanulok és annál is többet rajzolok. hogy ebből mennyi jön össze heti kvótában, az magánügy. (vagyis nem publikus.)(tehát szégyellem)(ergo gondolhatod mennyi)(nem sok). ebben a részben leírom mit szeretek (vessző) ebben hogy milyen zenét hallgatok (vessző) családi állapotom (vessző) pár kedvenc idézetem a kedvenc szerzőmtől, horoszkóp-születési dátum-menzesz naptár-szenvedélybetegségek-vallási nézet és készen is vagyunk.

és pár sort kéne írnom arról, hogy miről írok. (ez elég bizarr nem?). egyébként sok dologról szoktam sokféleképpen írni, néha összejön, néha nem, bemutatkozni például nem sikerült, na de majd holnap. kedvenc témám Bob. Bob – vagy Bobby – egy általam generált képzeletbeli barát. ez elég beteges ugyan, de sokszor könnyebb így kiadni azt a bizonyos Magasztos Ihletet. fűre nem futja, úgy hogy maradt a bohócszellem, ütött-kopott piros ruhában, a passzoló sapkával, kissé már fakuló sminkben. ezek a kis történetek nem kívánják bejárni a világirodalmat, kizárólag magam és az érdeklődők, esetleg 7 éves kisgyerekeknek vannak szánva. a többi pedig mindig csak jön vagy megy. valahogy úgy, mint micimackó malackához.

 

***

Bob visszatérése

Ugyanott ülünk. Ugyanazok a homlokzatok jobbra és balra, ugyanazok az ormótlan terézvárosi épületek a „VIGYÁZAT! OMLÁSVESZÉLY!” felirattal. Éttermek, bokrok, fapadok; galambürülék és csövesek. Avagy az emlékbe hagyott illatuk. Még meleg van, de már fúj a vészjósló októberi szellő. Bobby most nem ijesztett meg úgy, mint legutóbb. A szellemek kísérteties nyugalmával csücsült mellém, változatlanul kopott bohócruhájában, piros, elnyűtt sapkában. A szeleburdiság csillogása eltűnt, helyette kiábrándult, álmos tekintettel meredt rám fakuló sminkje mögül.
 - Rég találkoztunk – mondtam üdvözlés helyett. Erre csak szigorúan bólintott és kikapta a füzetemet a kezemből. Egy ideig mustrálgatta a sárga ragadós cetlikre írt tenni és tanulnivalókat, a nem-elfelejteni jegyzeteket, felkiáltó és kérdőjeleket, majd egy cseppet sem rejtett fintorral az arcán elhajította, a lapok pedig szabadságukat élvezve, virgoncan repkedtek a liszt ferenc tér felett.
Nagyon dühös voltam. Most először ordítottam vele ismeretségünk óta. Minden levegőt mellőzve kiabáltam, ahogy kifért. Kiabáltam, hogy nem tehetek róla, vannak dolgok, amiket muszáj (ÉRTED BOB?, MUSZÁJ!) megtenni, meg kell felelni, különben...!
Valahol ennél a résznél ültem vissza zokogva és kifulladva a kényelmetlen fapadra.

- Különben nem lesz jó.
Ez még a saját számból is bénán hangzott. De hát igazam van. (?) Tudtam, hogy ezen hazugság bizonygatása miatt mérges rám, én pedig azért, mert egy képzeletbeli bohóc akarja nekem megmondani, hogy mi a helyes és hogy valamit nagyon rosszul csinálok, én pedig nem  is tudom. Nekem van igazam… vagy neki.
De ő is köddé vált, amikor nekem szükségem lett volna a támogatására. Pár perc csönd, végül egy apró sóhajt eresztettem meg némi vállrándítással kísérve, és a békülés felé terelve a szót csak annyit mondtam:
- Dehát azt is túléltük, nem? Érts meg, Bob. Könnyebb behúzni a függönyt és tenni dolgokat. Így lesz a legjobb.
Bob meg sem próbált megvigasztalni, vagy erőt önteni belém. Nézett, én pedig lesütöttem a szemem. Tudja, hogy csakis az én hibám. Azt pedig vállalni kell, mégpedig egytől -egyig, lemondásokkal és nehézségekkel együtt. És nincs olyan, hogy NEM MEGY, mert mennie KELL. „Te vállaltad” tekintettel meredt rám, én pedig egy elhajított zsebkendőre bambultam. Nézett, hiszen tudja. Ő tudja a legjobban, hogy ez nem én vagyok.
Aztán felállt, és a legnagyobb meglepetésemre elkezdett cigánykerekezni, körbe-körbe. nem értettem a dolgot, így csöndben elkezdtem szedegetni a nyaraló papírjaim. Befejezte, megállt előttem, és jócskán elkezdett rájátszani a szédelgésre, imbolygott jobbra-balra, csámpázott, dülöngélt, végül az egyik pillanatról a másikra megállt egyhelyben, mintha soha meg sem mozdult volna. Ismét rám nézett – mosolytalanul -, közel hajolt, és talán még a párkányon turbékoló galamb is hallotta, ahogy a szeme ezt súgja:  

 -  Elmúlik…!
Soha nem voltam még olyan nyugodt, mint aznap délután.