Mikor belekezdtem, nem hittem volna, hogy hamarosan új kedvenc könyvet avatok. Zseniálisan felépített regény kiváló karakterekkel, sodró történettel, örömmel-bánattal, szerelemmel, elkeseredéssel fűszerezve. A két szereplő sorsáról álmomban sem gondoltam volna, hogy összefonódik, és láss csodát: a különleges velencei lány, Villanelle és Napóleon szakácsa és híve, Henri találkoznak. A legjobbkor, vagy a legrosszabbkor? Ki tudja. Mindenesetre találkoznak, és fordítanak egymás sorsán.
A regény vezérfonala a szenvedély és a rögeszme között húzódó vékonyka vonal. Ezt a szereplők sokszor átlépik, s miután megégették magukat, jönnek rá, hogy hol az a bizonyos határ. Ez a szörnyű feszültség, hogy mit tenne az ember, milyen sokat, és milyen keveset tehet meg ebből, átitatja az egész regényt. Nem tartom romantikusnak. Valamilyen tekintetben szerelmi történetnek nevezhető, de sokkal több annál. Besorolhatatlan.
Lélekregény? Fantasztikum és valóság olyan szorosan fogják egymás kezét, hogy elválaszthatatlanok. Rögeszme. Szenvedély. Rögeszme.Villanelle a legkülönlegesebb női alak, akivel eddig valaha találkoztam. Henri pedig az 'élő' bizonyíték rá, hogy a legemberségesebb, legérzékenyebb és törékenyebb emberekkel olyan helyen találkozhatunk, ahol sosem gondolnánk. Például a harctéren. És az indulat olyasvalami, ami felkapja az embert, és nagy erő kell a megálláshoz. Az önmagát feláldozó szerelmes mintaképe is ő.
Minden benne van ebben a regényben. Csak ajánlani tudom, a legjobb szívvel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
hát hahó