Kedves (és akár nem kedves) kartondoboz olvasók, nézegetők, kedvelők! Van szerencsém bemutatkozni nektek. Tóth Diána (Dió) vagyok és én fogom művelni a "napi fotó" rovatot. Találkozhattok majd digitális képekkel, fotográfiákkal, és a kettő ötvözésével is, valamint lehet, hogy olykor társul a képekhez vers, zene, vagy éppen csak pár sor gondolat. Ha esetleg nem tudnálak minden nap képekkel szórakoztatni titeket, bepótolom. : ) Akkor vágjunk is bele, itt az első kép.
ha már nincs más, hallgass zsidó reggae-t. na persze, nem olyan egyszerű ez, mert hát na, és elsőre nevetséges, (ugyan mi?) nem tudom, én.
egyetlen dolog van, amiért szeretem ezt a zenét, az pedig egy emlék, emlékek kötnek minket mindenhez, és mindig minden emlék lesz, milyen baromi művészi vagyok már megint, így fél kettő környékén.
az újság első témája úgyis az emlékek, mint valami, mint olyasmi, ami törékeny és esendő, emlékrendszerek, összetett izék, kár, hogy nem értek ehhez, és kár, hogy túl jó a memóriám ahhoz, hogy mindenféle gond nélkül írjam le azt a szót, hogy 'emlék', dehát ez erről szól (mi?), nem tudom, én.
ha eljön az ideje, úgyis akad majd egy göröngyös út, és megszólít, kibaszott hangszórók mindenfelől, szia kitti, vagy béla, vagy józsi, vagy elemér, kriszti és amanda, mit tudom én, és a lábunk majd lép magától, mintha minden olyan egyszerű lenne, és mindenféle fényképek lesznek elszórva az úton, hitről, jövőről, álmokról, emberekről, első szerelmek, elszalasztottak, meghalt anyu és apu, meg az a csokor virág, amit elfelejtettünk meglocsolni akkor, amikor arra vártunk, hogy valaki belépjen azon a kibaszott ajtón, amit nem is lehetett volna kinyitni, mert leszedtük róla a kilincset.
Átvenném a szót. Köszönöm. Sziasztok. Fodor Mihájnak hívnak. A pontosjé hazugság, de jól áll. 18 éves vagyok, tehát a harmada még hátravan. Körülbelül kétésféléve blogolok, és egy éve írok újságcikkeket, de az kevésbé lényeges. Vannak verseim is. Nem vagyok az a kifejezetten aktív alkotó, csak nagy ritkán csepegtetek el valamit. Ennek az oka nem feltétlen az ihlethiány, inkább a mérhetetlen lustaságom. Itt azért majd igyekszem aktivizálni magam, kaptok majd verseket, bár nem valószínű, hogy sokat, inkább majd mindenféle elmélkedéseket, meg ilyen-olyan kritikákat. Bár a helyes szó azthiszem a fikázás lesz. Bekezdünk egy verssel. Egy aranyossal. Merthogy én ilyen cuki vagyok.
vasárnap
takaró alól jéghideg talpak, szanaszét ruhák meg ragadós ajkak,
amikor az van, hogy a sötétben már csak a lábad fázik, semmi más, pedig szeretnél fázni még, amikor eltűnik az illatod, kifakul a szemed színe, akkor is, ha szürke, akkor még szürkébb lesz, akkor is, ha azt gondolod, hogy ez már régen nem lehetséges, akkor is, tök mindegy.
amikor köddé válnak a fények, pedig talán sohasem voltak igaziak, de te hittél bennük, ez az a fajta szomorúság, amit csak néha érzel, de akkor nagyon, olyan dolgokat suttog a füledbe, amik fájnak, nem azért, amit jelentenek, hanem azért, ahogy mondják őket. húzd el a függönyt, hogy láthasd ahogy zuhog az eső, mondja, a földszinten van forró kávé, szívj el mellé egy cigarettát, istenem, de szürke ez a reggel, ahogy csörög az óra, és szól a rádió, a rádióban valami fekete-fehér zene, nem is érdekes, nem is érdekel téged sem, engem sem.
és akkor kinézel az ablakon, és látod a cseresznyevirágot, rózsaszín, színe van, és akkor végre érzed, hogy hideg a kezed is, és melegíti a bögre, benne meg a kávé gőzölög, és szereted a szagát.
úgy köbö öt óra alvás után hirtelen minden baromi érdekesnek tűnik, főleg, ha az ember kiscsajviháncolásra kel - férfiak és leszbikusok esetében ez nyilván olyan húdezavaró -, de szerintem mindenki felkapja a fejét egy Máté Bence nevezetű úriember hallatán, (úgy tűnik a bencéknek kifinomult érzékük van a fotózáshoz, egyből három bencenevű ismerősömnek van jó gépe, meg talán tehetsége is), ha meg mégsem, mert eddig nem, na majd akkor most.
amúgy egy kicsit róla, merthát azért mégis, tíz éve fotózik, még általános suliban kezdte,analóggépe több volt, mint digitális. fél évre Brazíliába megy majd, természet-fotóturizmussal fog foglalkozni. aszondja, a mostani dokumentarista fotózás fénykorába született, igen, új eszközöket kapnak, de a madarak, hát azok sohasem fognak megszelídülni.
Máté Bencetermészetfotós, 2010-ben, a világpályázaton bezsebelt egy Eric Hosking díjat (Veolia Environment Wildlife Photographer of the Year, mert így tök menő), nagyjából harmincezer kép közül. ha mindez nem lenne elég, kiadott egy kedves könyvet 'Láthatatlanul' címmel, és még egy csinos kis dokumentumfilmet is készítettek a dolgairól. (26-27-28-án adják a részeket a sprektumon, akit érdekel, érdemes belenézni, az első részhez volt szerencsém nekem is.)
a könyvéről csak annyit, hogy:
"A természetfotográfia 2010 BBC fődíjas fényképésze jóvoltából teljesen új szemszögből láthatjuk vissza természeti kincseinket. Máté Bence képei bizonyosság arra, hogy mai világunk, még mindig tartogat olyan csodálatos pillanatokat, melyben sokkal több szépség rejlik, mint az elképzelni tudnánk. A pillanat, a fény, a kompozíció és az idő egysége mutatja meg az album fényképein keresztül a fotográfia szépségét. Bence nem csak szemét nyitotta ki mikor fényképezett, hanem szívét is odaadta minden egyes képéhez, mely szoros művészi egységet alkotva jelenik meg a Láthatatlanul című művében”
